Mit szólnátok ahhoz, ha a férjetek/feleségetek azzal az ötlettel állna elő, hogy egy hosszú hétvégét egyedül szeretne eltölteni?

Én kicsit furcsállnám, mert eddig maximum a postára ment el egyedül, valahogy mindenhova együtt megyünk, egy az érdeklődési körünk s külön barátaink sincsenek.

De ha menni akar, menjen, persze, az embernek kellhet az egyedüllét. Én nagyon hamar eljutnék arra a szintre, ha nem lenne saját szobám, ahol napi elég sok órát vagyok egyedül. Szeretjük egymást, de kellenek a saját nyugis órák, nincs ezzel semmi baj.

2,5 éves gyereknél különösen megértem, bár nem tapasztalatból beszélek. Ha gyerekem lenne, olykor odaadnám az apjának, én pedig elmennék egy szép nagy motorozásra, persze mondjuk 4 hónapos kicsinél ez csak pár órát jelentene.

"Képzeld szeretek itthon és imádom a lányomat!"

De ha szeret otthon lenni,akkor miért vágysz másra?

Egyedül születünk, egyedül halunk meg, de ha valaki el akar vonulni pár napra, az "furcsa".

Miért, mert olyankor nincs, ami elvonja a figyelmünket a gondolatainkról? Nem bírjuk magunkat elviselni, de másoktól elvárjuk?

A kérdés "kiírásától" mostanig sejtettem, hogy a hozzászólók háromnegyed része meg sem érti miről van szó.

Hogy miért akar? Amiért a papok puszta helyre lelkigyakorlatra mennek, amiért a szerzetesek elvonulnak elmélkedni, amiért a keleti ember meditál, amiért a nem részeges ember is időnként részegre issza magát (jó mielőt valaki megsértődik, nem mindenki), amiért a horgász is egész nap bámulja a vizen a mozdulatlan úszót, amiért a vadász egész éjszaka a lesen marad akkor is ha már semmit sem lát a sötétben, amiért a bélyeggyüjtő órák hosszat bámul egyetlen bélyeget, amiért ... amiért a szarvasmarha is néha megáll és elmarad a csordától (mert még az állatnak is kell néha)...