Hogyan lehet kibírni a szürke hétköznapokat?

Augusztustól újra dolgozom majd. Arra nincs anyagilag szükségünk, hogy addig munkába álljak és lányunkat sem tudnám kire bízni. Tanulni? Őszintén szólva nem szeretnék már, elég volt míg megszereztem a diplomámat. Persze tudom hogy életpályamodell meg hasonlók, de jelenleg semmi késztetést nem érzek hozzá. Munkám miatt úgyis rákényszerülök majd később. De azért köszönöm!

Nem mondtam olyat, hogy unatkoznák! Rengeteget olvasok, hetente háromszor egy órát sportolok és itt is sokat vagyok. Lányommal is sokat játszunk, játszótérre járunk, olvasunk, énekelünk, táncolunk... Nagyon ügyes kiscsaj, hatalmas szókinccsel, ráadásul úgy, hogy kétnyelvű.

Kommunikációban főleg én vagyok a ludas, mert már meguntam, hogy bárhogy próbálom mondani, semmi hatása. Mai is hazajött, látta hogy nincs jó kedvem, jött és kérdezte, hogy mi a baj. Én meg elküldtem annyival, hogy semmi.

Tudom én hogy milyen fontos a sulija. De olyan jó lenne, ha csak egy órára ellenne a kicsivel, hogy én élvezhessem a csendet. Lányom alig várja, hogy hazajöjjön az apja, pici játszás, aztán az én gondom, hogy megoldjam, hogy apa tanulhasson. Most minek mondjam, ha úgysem megoldható, hogy többet legyen vele? De megjátszani magam, hogy minden rendben, már sokszor nem bírom.

És ami nagyon zavar, hogy minden nap, minden hét, minden hónap ugyanolyan. Na, most legalább kipanaszkodtam magam :-(

Táncolni a lányommal táncolok itthon, mert most ez a legújabb mánia nála. Heti három óra sport nem hiszem, hogy olyan különleges lenne, főleg hogy nem is szeretem, inkább csak muszáj. Barátnőkkel meg hiába sétálunk, játszóterezünk szinte minden nap, ha a beszélgetések 99 százaléka a gyerekekről szól.

Nem hiszem, hogy egy szerető lenne a megoldás. A férjemmel szeretném újra jól érezni magam.

Nem mondtam, hogy jól élnénk. Azt mondtam, hogy nem látom értelmét annak, hogy fél év miatt munkát keressek és valakit, aki vigyáz a lányomra. Mert valószínűleg nem is sikerülne rögtön és amit keresnék annak nagy részét kifizetném gyerekfelügyeletre.

Önsajnálat? Igen, ez tényleg az. De nem tudom elképzelni, hogy nekem csak ennyi jár, hogy már sosem fogok semminek örülni...