Ha a házastársatok/párotok egy balesetben lebénulna és értelmileg sérülne (egy gyermek szintjén lenne, és szexuális kapcsolatra is képtelen lenne) támogatnátok, vele maradnátok?

Én magam nem tudnám emelgetni és ehhez hasonló dolgokat csinálni a majd 100 kilós emberrel. Illetve a munka miatt nem tudnék 0-24 felügyeletet biztosítani neki.

Dolgoznék, keresnék neki helyet ahol el tudják látni, de ahogy tudom látogatnám, és nem kezdenék mással kapcsolatot. Attól hogy ő beteg, még mi ketten házasok vagyunk és azok is maradunk.

Soha nem tudnék más férfival együtt lenni, és elhagyni sem tudnám a férjemet.

27/N

a mostani páromat nem

az előzőt szívesen

Én már idősebb nő vagyok,könnyebben mondok le a szexről,más férfiakkal létesített újabb kapcsolatokról mint egy fiatal! Én nem hagynám el a páromat amíg erővel bírnám!

De! Láttam az édesanyámat egészségileg belerokkanni apám halálos betegségébe,ami szintén bénulással és szellemi leépüléssel járt!Konkrétan az ő kitartásának az lett a következménye,hogy hamarosan megbetegedett és őt is elveszítettük idő előtt!Nem anyagilag,hanem lelkileg és testileg rázta meg ennyire az eset! Éppen ezért én azt mondom,hogy nem szabad elítélni azt az embert aki ebben az esetben feladja a küzdelmet és más gondoskodására bízza a társát!

A támogatást bevállalnám, de semmiképpen nem maradnék vele. A bátyám halmozottan fogyatékos, így tudom mivel jár egy ilyen ember gondozása. Elég lesz majd nekem, öregkoromban Őt pelenkáznom, nem még a férjemet is ellátnom.

Sajnos ez a szomorú igazság, legalábbis az én részemről...

ha maradandó lenne a testi sérülése nem tudnám ellátni, mert ő elég nagy ember, én viszont kicsi madárcsontú valaki vagyok. szóval segítséggel amíg bírnám, de ha nem javulna kénytelen lennék beadni egy otthonba, ahol szakszerűen mozgatnák és nem okoznának neki felesleges fájdalmat.

Természetesen látogatnám.

Ha éretlmileg sérülne meg végleg és már nem lenne ugyanaz az ember nem tudom... valószínűleg próbálnám ellátni, de ha nem bírnám, ugyanez.

De ha intézetbe is kerülne, szerintem évekig nem tudnék túljutni rajta, biztos nem lenne máról holnapra új társam.

Megkockáztatnám, hogy sohasem.

A legtöbben azt írják gondoskodnának róla, de valószínűleg új társ után néznének egy idő után. Szerintem ez is egy gyász folyamat, hiszen egy baleset folytán gyakorlatilag elveszteti az ember a párját, a szerelmét. Testileg ott van, de ha testileg és szellemileg egyaránt sérült, akkor ő már nem ő. Már csak a teste, egy élő halott, aki vegetál és akinek talán az lett volna a legjobb, hogyha ottmarad a balesetben, még ha gáz is ilyet kimondani.

Én nem tudnám ellátni nőként a kétszer akkora férjemet és tudom azt, hogy eszméletlenül nehezen dolgoznám fel az elvesztését, ezért megtennék mindent, hogy minél tovább velem lehessen. Ápolnám, de tudom, hogy eljönne az a pont, amikor megtanulom elfogadni, hogy soha nem lesz már önmaga és valószínűleg szakemberekre bíznám, nem ragaszkodnék már annyira hozzá, hiszen tudom, hogy ez emberfeletti teljesítmény lenne a részemről. Azt sem tudom, hogy egy otthonra honnan szedném össze a pénzt... Borzasztó helyzet ez és pont hogy egyik felet sem szabad elítélni szerintem. Mindkét vélemény érthető és elfogadható.

Akik azt írták, hogy igen, valószínűleg fogalmuk sincs miről beszélnek. Először is, hogyan tudnának gondoskodni egy lebénult emberrel? Hogyan? Hiszen dolgozniuk kell, mégis ki vigyázna rá és ki gondozná?

Legyünk őszinték, nem vállalná be egyikőtök sem, legfeljebb ideig-óráig.