Ha a házastársatok/párotok egy balesetben lebénulna és értelmileg sérülne (egy gyermek szintjén lenne, és szexuális kapcsolatra is képtelen lenne) támogatnátok, vele maradnátok?

Nem. Ha egy gyerek szintjén van, az nem az az ember, akibe beleszerettem.

Ha testileg lebénulna, most úgy gondolom, mellette maradnék, hisz ő ugyanaz marad.

Aki szereti a házastársát, annak ez természetes.

26 éves voltam, amikor a férjem rákos lett. 10 hónap után halt meg. Amíg beteg volt, vagy itthon ápoltam, vagy utaztam hozzá hétvégeken valamelyik gyerekkel látogatóba. A szex eszembe sem jutott. Sőt, a halála után még 5 év kellett, amikor újra férjhez mentem. ddig nem volt egyetlen kapcsolatom sem.

Aki azért nem ápolná, mert akkor egyedül maradna a gyerekeivel, az nem gondol arra, hogy ha elhagyja és másra bízza a gondozását, akkor is egyedül marad a gyerekeivel.

Azért szerintem más egy rákos betegség, amikor tudod, hogy ennek egyszer így vagy úgy vége lesz, az állapota egyfolytában változik és más egy olyan ember mellett kitartani, aki lehet hogy még 30 évig fog vegetálni kiszolgáltatott helyzetben melletted. Nekem sajnos volt ilyen és olyan rokonom is, ezért ezt bátran kimerem jelenteni. Ha a párom súlyos beteg lenne, a legtermészetesebb, hogy csinálom vele, fogom a kezét és együtt hajtunk, megteszünk bármit, hogy meggyógyuljon. Ellenben egy testileg és szellemileg is leépült emberrel együtt élni teljesen más. Amikor etetni kell, fürdetni, emelni, áttenni az ágyból a székre, a székről az ágyba, felültetni, gyógyszert adagolni, stb. Rutinná válik a mindennapokban és az állapota javulni nem fog... Olykor elmondani sem tudják, hogy éhesek, vagy betegek, mintha egy hatalmas csecsemő lenne. A dédipapám egy szélütés következtében így élt még 8 évet lebénulva, elveszítve a beszélő képességét, ám a tudatát teljesen tisztán megtartva. Próbálta mondani és zokogott, ha a 15. próbálkozásra sem értettük mit szeretne mondani. Borzasztó. Ha pedig még szellemileg is megváltozik valakinek minden képessége, az duplán az, de talán úgy legalább ő nem érzi a helyzetét annyira borzasztónak.

Megpróbálnám szeretni és gondoskodni róla, amíg bírom, de kövezzetek meg én ezt életem végéig nem tudnám csinálni. Egyszerűen fizikailag sem lennék képes arra, hogy a nagy darab páromat gondozzam, mozgassam és lelkileg sem tudnék már egy olyan embert a végletekig szeretni, akivel nem tudok semmilyen (se testi, se lelki) kapcsolatot ápolni. Valószínűleg a szüleivel karöltve gondoskodnánk arról, hogy jó kezekbe kerüljön, ahol megfelelően gondját tudják viselni és folyamatosan látogatnám, de a szerelem érzése egy idő után kihűlne és tudom, hogy ő is megértené, ha új társra találnék.

A másik nehéz helyzet, hogy mindenképpen olyan társat fogadnék csak el páromként ezek után, aki megérti és elfogadja azt, hogy az előző párom még az életem része és ugyanúgy fogom látogatni őt is, ugyanúgy fogok gondoskodni róla is, ahogy előtte tettem. Ez eléggé megnehezíteni a dolgokat, de valószínűleg ehhez erősen tartanám magamat.