Vált már el vki azért, mert a másik nem úgy állt a gyerekneveléshez, ahogy szerinte kellett volna? Ha csak ketten lennénk, nem volnának problémáink azok a dolgok, amikből állandòan vita van a gyerekek kapcsán.

Hát, nekem anyám volt ilyen "szociopata".

Ha csúnyán beszél a gyerekekkel... lényeg hogy a gyerekek ne azt lássák hogy meghunyászkodsz előtte. Önuralom bátorság, érezniük, látniuk kell hogy kiállsz mellettük, értük. Ők nem tudnak másra támaszkondi csak rád.

Ne azt a példát mutasd nekik, amit pl én láttam anyámtól -míg az élete sérelmeiért rajtam verte le a port- hogy meg kell hajolni más előtt aki árt nekem - élettársa -

Más gyerekeit ugyanakkor ajnározta, azok ügyesek okosak, stb, engem meg szidott , hazugozott gerinctelenezett stb egész életemben, idegileg kicsinált. Kb ezért húztam el otthonról már 16 évesen...

Igazából ilyen sértegető alázó szülő mellett, már mióta az eszemet tudtam arra vártam, hogy leléphessek, meg mikor lesz már vége.

Már felnőtt vagyok tőle jó távol élek (nem érti miért, szerinte elárultam xD) értelmesen higgadtan elmagyaráztam neki hogy esik, hogy érzek mikor aláz ok nélkül, szerinted érti? Nem, még neki áll feljebb.

Kis kitérő után: ha úgy érzed, az otthoni légkör a másik hülyesége miatt feszült, és inkább lehúzó mint semleges, vagy pozitív, és ez állandó jelleggel megy, akkor igen, lehet válóok. Ha valaki nem bánik veled, vagy a gyerekeddel jól, nem kell vele lenni.

Gyerekeknek nem az a lényeg, hogy velük legyen a vér szerinti apjuk, anyjuk. Hanem hogy nyugodt szeretetteljes légkörben cseperedhessenek. Ez az alap a legfontosabb. Lehet, másvalaki ezt tudná biztosítani, a férjed nem. Ne neked legyen emiatt lelkiismeret furdalásod.

Vannak bizonyos fajta gyerekek, akiket keményebben kell nevelni, de ez nagyon elenyésző százalék, főleg a fiúgyerekekre igaz.

Nagyon személyre szabottan kell kezelni a gyereknevelést, akkor járna legjobban minden gyerek, ha a szülője pszichológus lenne, de nap mint nap megdől egy-egy fajta neveléselmélet.

Valószínű az a baja a párodnak, hogy nem akar osztozni a szeretetben, amit adsz a családodnak, és nem foglalkozol vele 100%-osan.

Biztosan szeret téged a párod, csak nagyon önző módon, és a gyerekeid kárára.

Igen, meggondolandó, mit tegyél.

Az én apám is ilyen volt, csak mellé még ütni is elkezdett néhanapján minket. Szeretett, a maga önző módján, de kicsit összetévesztette a tiszteletet a félelemmel, és ez erősebben dominált. Az okozott neki örömöt, ha láthatta a félelmet a szemünkben, ha könyörögtünk, ha sírtunk. Anyával is mindig eljátszotta ezt, aki a megaláztatások ellenére folyamatosan megadta magát, és ezáltal minket is.

Ezt azóta sem tudom megemészteni, és néha talán jobban haragszok anyára, mint apára.

Én azért megkérnélek,hogy írj le pár konkrét példát,mert szerintem itt a Válaszadók többsége tényleg nagyon rossz apaképpel kellett hogy éljen,de esetetekben azért lehet (és remélem is),hogy talán nem is ilyen rossz a helyzet.

Apám is elég kemény fajta,de míg élek tisztelni fogom azért amilyen és remélem is,hogy valamelyest tudom majd követni a példáját csak egy kicsit is a szigort illetően.Én túl vajszívű vagyok.Apám meg elég volt ha úgy nézett.És a tekintély meg a vajszívűség nemtudom mennyire fér össze.Lehet egy emberben sehogy.Még jó,hogy 2 szülő van.

Ezért rögtön írom is,hogy a Páromról is azt tudom elképzelni,hogy szigorú lesz.Hogy Ő lesz a tekintély,a családfő.Szerintem ilyen is kell.Tehát aki "meg tudja szorítani a gyeplőt",ha kell.

Nyilván más Gyerekeit nem kell nevelni,azokkal azért másmilyen.Mindenki.

Az pedig a Férjed szájából,hogy "nem is kell,hogy szeressék" inkább következetesnek és önfeláldozónak és jó szülőhöz méltónak tűnik.Én remélem,hogy inkább ez a pozitív helyzet áll fent esetetekben.

9 Neked tényleg fogalmad sincs, miről van szó...de örülj neki, hogy nem tudod.

Én is úgy vagyok, mint a válaszadók többsége. Anyám csak tűrt, apám meg terrorizált mindenkit, őt is és engem is. Anyám pedig nemcsak magát áldozta fel apámért, hanem engem is. Most itt állok 24 évesen, problémáim vannak az emberi kapcsolatokkal, mert nem tudok megnyílni, képtelen vagyok rá és nincs egy normális munkám, mert nem tudom megállni az emberek között a helyem. Az önkifejezéssel vannak a legnagyobb problémáim. Talán azért, mert kiskoromban apám minden egyes alkalommal pofon vágott "tisztelet" címszó alatt, amikor megszólaltam, vagy önmagamat mertem adni. Így egy elfuserált személyiség lettem és ami a legrosszabb, nem tudom kifejezni magam, ezért sehol nem állom meg a helyem. A mai világban jó kommunikációs képesség nélkül elvesztél. Ráadásul egész életemben szégyelltem a szüleimet, át se mertem hívni egyik barátomat se hozzánk és nem is merem a mai napig, mert akárhányszor átjön ide valaki, a szüleim leültetnek minket az asztalhoz és együtt kell ennünk, meg ha kell, órákig jópofizni és eljátszani, hogy mi milyen jó család vagyunk, amikor igazából gyűlöljük egymást. Olyanok a szüleim, mint két pszichopata. Komolyan, hol látni ilyet, hogy kényszerből kell mosolyogni az asztalnál? Beteges. Nem is hívok át senkit ide, mert szégyellem ezt az egészet.

Amúgy le a kalappal előtted, hogy így kiállsz a gyerekeidért és hogy felismerted, hogy ez az állapot rossz nekik és egészséges környezetre van szükségük. Önzetlenségre vall, hogy emiatt képes lennél elválni a férjedtől. Bárcsak az én anyám is ilyen lett volna. De nem volt. Pedig lett volna hova mennie és nem maradt volna társ nélkül.