Hogyan élitek meg, hogy a férjetek/ feleségetek munkamániás?

Engem sem tart el senki, bár nem keresek sokat pedagógusként, megélnék belőle. Már nagyon sokszor eljátszok a gondolattal, hogy mivel szeretem, szerelmes vagyok, nagyon fájna egy darabig, de nem kínlódok ezzel, szakítok. Nagyon nagy dilemmában vagyok. Nálunk nincs még gyerek, nem tudom, hogy megváltozna e a helyzet. Érzem, hogy szeret, de ma reggel is elment, tegnap 10 óra volt, hogy hazajött. Szeptember óta nincs egy olyan hétvégénk, hogy ne dolgozott volna. Kötetlen munkaidős, az a baj... Hétköznap én fáradok el, hétvégén meg ő. Egy bevásárlást, egy ünnepet nem tudunk megülni. Látom, rendesen látom, hogy érti mi a baj, de akkor is elmegy. A fát is én veszem majd meg... mint ahogy anno a díszeket, a fényt... ahogy egyedül gyújtom meg vasárnaponként azt a gyertyát... És hogy mikor bújtunk össze utoljára? azt is szeptemberben, hol én vagyok fáradt, hol ő...

Olyan nehéz ez, mert közben annyira szerelmes vagyok, annyira várom, hogy hazajöjjön, hogy itt legyen... és olyankor annyira jó, és azt is tudom, hogy ő szeret, ezt az ember érzi szerintem, csak közben olyan feladatokat lát el, amik a társadalom számára hasznosak, és utálom magam, hogy önző vagyok, mert tudom, hogy rengeteg embernek segít. Ő egy nemzetközi, karitatív szervezetnél középvezető, és ilyenkor is terepen van, tudom, hogy a munkája nagyon hasznos, és hogy nemes dolgot csinál, de itthon meg mindegy tönkremegy... Majdnem a Fülöp- szigeteken van, épp hogy tudott maga helyett mást keresni, ez az élete, nem én. :( ez egy részről, számomra szomorú, más részről felnézek rá és a legjobb embernek tartom a világon, csak áh... értitek? Van egy férjem, aki egy nagyon jó ember, akinek a mindene, hogy emberek tízezrein segít, én meg szombat délelőtt, amikor fát akartunk venni, itt picsogok a gép előtt, hogy hiányzik nekem... gyönyörű vagyok, nem hogy megbecsülném, de nem tudom... nekem is szükségem van rá...