Mennyi idő számit normálisnak, mire a két félből mindkettő eldönti, hogy akar-e házasodni? VAgy inkább: már mi nem számit normálisnak?

nekem a "papir" fontos. Nem önmagában a papir, hanem annak a személyiségnek a tükröződése, ami ebben a felfogásban kiderül. Úgymond, ha csak egy papir, akkor miért ne házasodnánk? Nekem ez a függetlenség feladását jelenti, vagyis azt hogy szenvedélyes, bevállalós a másik fél. Nem szeretem ha valaki tököl, és gondolkodik, mert az azt jelenti, hogy bizonytalan vagy a másikban, vagy magában, vagy családnak, vagy hagyományoknak akar megfelelni.

Valaki meg úgy gondolja, hogy a papir az nem jelenti az összetartozás élményét (a barátom is igy gondolkodik) de ez felveti bennem a gondolatot, hogy lehet hogy valójában nem is akar, vagy nem engem akar feleségének, vagy még akar mást, vagy a családja előtt akar megfelelni, hogy mindent úgy csináljunk ahogy ők elképzelték, ahogy nekik megfelelő. Nekem ez a hozzáállás eleve papikutyás. Én nem akarok semmilyen hagyománynak sem családnak megfelelni, ha úgy érezzük, akkor házasodjunk, mással se lenne másképp. Aki bizonytalan, az mással is bizonytalan lenne, aki nem akar házasodni, mert fél, az mással se akarna.

Én családot szeretnék, nem csak igy együtt járni, és szerintem vannak olyan férfiak akik hasolnóképpen gondolkodnak, nem csak együttjárni akarnak a lánnyal, és közben kihasználni, mert hogy van barátnőm, van kit d.ni, és van aki most főz takarit. (barát pár, akikről meséltem, ott konkrétan tudom, hogy a srác bizonytalan a lányban) ez viszont nem fair, mert akkor mondja meg neki, hogy igy van ezzel, ne parázzon hogy elhagyja, mert akkor minek is vannak együtt?

Szerintem felnőtt (30-on felüli) emberek ezt a kérdést felelősségteljesen meg kell hogy tudják beszélni, mert a jövőre való tekintettel ezek fontos és felelőségteljes kérdések.

Én pl szeretnék gyereket, de nem úgy hogy "véletlenül teherbe esek" és majd bejelentem, hogy kénytelen legyen elvenni a gyerek miatt. Hanem megbeszélve a terveket, tervezni, és felépiteni a közös jövőt. De nagy a hallgatás, vagyis a válasz az, hogy "honnan tudja az ember pár hónap után, hogy ő -e az akit el akarok venni veleségül"

szóval nem akarok úgy járni, hogy két év mulva meg bejelenti, hogy mégsem én vagyok az, mert most még tudnék keresni olyat, aki akkor komolyan gondolkodik e -kérdésben.

Legtöbb esetben ez a fiuk részéről való bizonytalanságnak egyébként a család áll a hátterében, hogy azok fűtik hátulról a fiút, hogy gondlja meg kit vesz el stb.

Nekem meg olyan fiú kell, aki nem függ a családjától, a család véleményétől, hanem képes tőlük független önálló véleményre, cselekedetre, akár annak árán is, hogy a családjával összeveszik, ha beleszólnak az életébe. Mert sokszor a családot féltékenység vezeti, nem tiszta gondolatok.

nem irtam hogy kései egyáltalán, sőt nem is gondoltam ilyet. arra lettem volna kiváncsi, hogy a két év alatt mik jártak a fejében, és hogy jutott el arra a pontra, hogy el (meri) venni azt a lányt. A lánynak úgymond bizonyitania kellett, hogy méltó a feleség cimre, és alkalmas arra, hogy leéljenek vele egy életet? Pl a srác nem gondolt arra számitásba véve, hogy talán nem lesz több suna amit ezután megszerezhet? kiélte már magát? Mert gondolom a fiúk ilyesmiket méregethetnek házasság előtt.

mindketten 30-on felül vagyunk. Nekem ráadásul már volt egy házasságom, de nem az én hibámból vége lett (a férjem megcsalt) és még ezek után se gondolom úgy, hogy ezt el lehet hamarkodni. Barátomnak volt ez az ominózus kapcsolata, 5 éves, amiben a lány kihasználta anyagilag, és a végén megcsalta. talán ez is fontos szempont.

én nem siettetném a házasságot, inkább csak arra akartam rátérni, hogy ne húzzák el egymás idejét fölöslegesen, hanem mindent beszéljenek meg és tervezzenek. Ha két évig tart a jegyesség, az sem gáz, de azért erről jó ha döntenek, megbeszélik, és tervezik. Lehet félreérthető voltam, de nem azt várom hogy most jövő hónapban vegyen el, hanem hogy úgy lehessek vele hogy tudom hogy majd pár év mulva tutira elvesz majd.