Tényleg kevés az olyan házasság, ami ugyanolyan erős és stabil a gyerekek után is? Az igaz, hogy a gyerek teszi tönkre a kapcsolatot?

20

Én vagyok aki írta, hogy nem vitatkozós típus, csak a gyerekek miatt szoktunk vitázni. Ennek az oka az, hogy a gyerekek érdekeit jobban védem, mint a sajátjaimat. Tehát ha nem akar velem eljönni moziba, akkor nem jön, túlélem nagylány vagyok, de ha a gyereket utasítja vissza, amikor programot szeretne vele, azért beszólok. Ha nem ízlik neki amit főztem, akkor nem ízlik, van ilyen, de ha a gyerek első pogácsájára mondja azt, hogy "ez azért elég ehetetlen lett" akkor elbeszélgetek vele. Engem nem zavar, ha elmegy futni, de ha lemegyek a kertbe és közben elmegy otthonról, akkor szólok érte, hogy ne hagyja felügyelet nélkül a gyerekeket. Ha megeszi a csokimat, akkor nagyügy, veszek másikat, de a gyerekét ne egye meg, mert sírás lesz a vége. Soroljam, vagy érted mire gondolok? :) Lehet, hogy én vagyok nagyon konfliktuskerülő, de én tényleg semmin se veszekszem, csak ha a gyerek érdekei sérülnek. Olyan családban nőttem fel, ahol anyám és apám verekedésig veszekedtek nonstop, szóval irtózok egyébkènt a hangos szótól.

21. Jesszus. Azért nem ajánlott ennyire elkényeztetni se a gyereket, hogy minden szirszarra ugrasz, ha nem kapja meg, mert az ilyenek szoktak a szüleik fejére nőni. És akkor már késő megnevelni őket.

Jó úton jársz, hogy a párodat teljesen ellökd magadtól. Ő is létezik ám. Csak mert van gyerek, még nem kéne, hogy láthatatlan legyen, vagy mindenben csak ő lehet a hibás, mindent rosszul csinál. És nem csak arra való, hogy minden hülyeségért beszólj neki, kioktasd. A gyerek jó ha korán megtanulja, hogy nem körülötte forog a világ, igenis fogják csalódások érni az életben, és nem mindig kapja meg azt amit akar, mert ez az élet.

Az ilyen emberektől menekülnek messzire a párjaik, ez a viselkedés hosszútávon elviselhetetlen, a legszerelmesebb társat is kinyírja érzelmileg.

22

De aranyos vagy, mint írtam, lassan 20 éve vagyunk egy pár, nyilván ennyi évnek a terméséből kaptál ízelítőt. Mindjárt 50 évesek leszünk és a kapcsolatunk kiegyensúlyozott. A gyerekeink pedig már a kamaszkor közepén és végén járnak, a példáim zöme régebbről való. Azt kívántam érzékeltetni, hogy amin én magam miatt nem vitázok, az a gyerekre kivetítve már megüti az ingerküszöbömet. Hidd el, pontosan tudom, hogy milyen egy rossz kapcsolat, ahol a férfi el van nyomva, a miénk attól igen távol van.

23. Erről csak annyit, hogy még megunhatja ezt a bànásmódot. Nem tudhatod mit csinál és kivel, amikor nincs otthon. Vagy hogy mi lesz még 5 év múlva. Lehet hogy apróságoknak tűnik neked, az ő önbecsülését viszont, ha apránként is, de rombolja.

De az is lehet simán, hogy ő egy amolyan papucsférj személyiség, és egész életében tűrni fogja ezt, ahogy 20 éve teszi. Ezt tényleg kizárólag ő tudhatja.

24

Ne aggódj érte, kevés olyan rendes feleség van, mint én, komolyan mondom. Az összes létező játék konzol megvan neki és minden nap játszik is valamelyikkel, a közös tv-n kb csak focimeccs megy /én nem nézek tv-t/ akkor megy a barátaival el otthonról, amikor akar, jobban keresek, mint ő, tehát nem kell eltartania, sőt, de az anyagi részbe ne menjünk bele. Ja és mint írtam is, nem hisztizek (soha életemben nem hisztiztem) nem kiabálok, stb. Annyi, hogy ő nagyon nehezen találta magát az apaságban ezért ebben komoly megsegítést igényelt. Ha nem szólok neki anno, akkor most semmilyen kapcsolata nem lenne az idősebb gyerekünkkel, mert az első pár évben teljesen vakon volt ilyen szempontból. A férfiak igényelnek némi irányítást, ezt nem én mondom, nekem is tanulni kellett.

Majdnem 20 évig voltam házas, aztán kiderült, csal, kiraktam. Pedig akkor már annyira nagyok voltak a gyerekek, hogy végre pont bőven volt időnk újra egymásra, volt is szex, programok, vittem a háztartást, ugyanannyit kerestem, és egyedül is mehetett bárhová, ment is... Nem tudtam neki sehogy megfelelni, utána meg már bízni sem. Nehéz döntés, nagy trauma volt, de most úgy látom, végig instabil volt, amiben voltam, csak nem akartam látni.

Az új férjemnek meg három gyereke van úgy bútoroztunk össze heten. Mégsem veszekszünk, hanem tök intelligensen megbeszélünk dolgokat a jót feltételezve a másikról. Mert végre valaki tudja, mivel kell küzdeni gyerekek mellett, nem csak elvárásai vannak, és egyre jár az agyunk. Elég nagy minőségi változás, hogy felnőtt társam van, akivel megoszthatom a fizikai és lelki terheket, sőt intellektuálisan fejlődni is lehet, és nem még egy gyerekem, aki folyton féltékeny a többire. Pedig ekkora létszámnál már nehéz projekt egyeztetni az igényeket. (Vicces, hogy olyan 25 éves koromig anno meg nem is akartam gyereket. Most meg tök inspiráló közegnek élem meg.)

28# Attól lehet jobb, hogy a gyerek nem lesz örökre ilyen pici és amint kicsit önállóbb, meg lehet találni újra a kapcsolódási pontokat, ahogy azért ebben a feszült helyzetben is lehet közös pillanatokat lopni. A "végén" pedig akár megveregetve egymás vállát, erős szövetségként is lehet tekinteni a kapcsolatunkra megjegyezve, hogy brutál volt ez a pár év, de ügyesek voltunk.

Vagy pl. én igyekszem nagyon gyakran elmondani a férjemnek, hogy mi az amit értékelek benne, vagy hogy becsülöm a fáradozását, szeretem és hálás vagyok neki amiért ennyire tud kezelni akkor is, ha két napig marha kiállhatatlan voltam.