Mit tegyek, hogy tiszteljen, becsüljön, szeressen a férjem, és ne érezzem, szolgának, utolsónak magam mellette?

Ez azért van így, mert annak ellenére, hogy nem kapsz vissza semmit, vagy nem annyit, te akkor is tovább adsz.

Tehát te nem szereted, tiszteld, és becsülöd még magadat, de elvárod mástól...

Nem gondoltad át hogy kihez mész hozzá, szűk 5 év alatt házasság, és 2 gyerek nagyon gyors.

Ha sosem volt olyan amit szeretnél miért nem szakítottál vele az elején?

"Szívem szerint elhagynám a pics@ba, de kicsik a gyerekek,és így nem a legegyszerűbb a döntés."

Ha meg tudod tenni, tedd meg, a gyerekeknek jobb egyedül, mint egy rossz házasságban, ezt javaslom, de tégy ahogy neked jó, nem beleszólni szeretnék.

"Mit rontunk el mi nők, hogy ezt erdemeljük?"

Például sok nő ott rontja el, hogy áldozatként éli meg ezeket. Valamennyire azok vagytok, meg áldozathibáztatás is milyen rossz dolog, de ha áldozat vagy, akkor elismered, hogy nincs hatalmad az életed felett, és a külső körülmények irányítanak. Keményedni kell, a talpadra állni, kimondani, hogy TE hagyod, TE magadnak köszönheted a szituációt. A sok befektetésed, erőfeszítésed meg tudná becsülni egy normális férfi. Meg kell tanulni az ilyeneket szűrni, meg kell tanulni az előjeleket látni, és talpra állni és lelépni, ha nem megfelelő a személy.

"Mit rontunk el mi nők, hogy ezt erdemeljük?"

Rosszul választottál. Ennyi. Vagy a szerelem hevében, vagy kapuzárási pánikból, de a lényeg, hogy a kapcsolatod nem gondoltad végig. Ami mondjuk gyerek előtt még kis gond (egyedül viszed a háztartást, de nem gond, mert van energiád, és mondjuk szereted is csinálni, meg amúgy is ha egyedül lennél úgyis megkellene csinálni... stb) az gyerek után olómsúllyal szakad a nyakadba. Nincs annyi erőd, kapacitásod, másra is kell figyelni stb.

Sok nő puszta reményre alapozva lép be egy kapcsolatba, házasságba és nem veszi a bátorságot, hogy hátra lépjen legalább 1 métert a saját életéből és megnézze kicsit alaposabban, hogy a kapcsolata tényleg jó-e, tényleg boldoggá teszi, tényleg építí. Mert akkor sokunk látná, hogy ez nem fog működni hosszú távon. De az megint ilyesztő, hogy ezzel szebesítsük magunkat, mert akkor be kéne ismernünk a kellemetlent, hogy nem jó a választottunk. Akkor megint keresgélni, ki tudja lesz-e alkasabb, meg úgysincs tökéletes, annak más lesz a hibája. És végtelenségig gyártjuk a kifogásokat, csakhogy felmenthessük magunkat a döntésünk súllya alól...

Ezt én úgy szoktam hívni, hogy "csodapina" szindróma. Amikor nem nézünk szembe a tényekkel, inkább elhitetjük magunkkal, hogy a béka királyfi, és mi vagyunk a kulcs a metamorfózishoz, aztán évek múlva, amikor a béka, csak béka maradt, akkor kénytelenek vagyunk szembe nézni a valósággal, hogy nem vagyunk mi királylányok, hogy megváltoztassuk azt, ami nyilvánvaló. De ugye bízni a könnyebb, mert a mesében is bejött a trükk...

Most az önámításod kamatát fizeted meg.

És a férjed mit változtat? Tapasztalatom szerint az ilyen mindent elváró férfiak a legtrógerebbek külső terén.

Sógorom iszonyatosan kövér és folyamatosan bunkózik az 53 kilós (két gyerek után!) gyönyörű sógornőmmel, hogy így meg úgy kéne kinéznie. Valami elképesztő.

"1 hete változtattam a külső megjelenésemen, smink és csinos, csajos öltözet. Sikeresen fogytam és teszek az egészségemért."

Figyelj. Nem tudom miért, de valamiért nem látod a lényeget, a mögöttes tartalmat.

AKÁRMIT CSINÁLSZ, nem leszel elég neki. Ő bánt, semmibe vesz. Majd hirtelen a belső érzései, ŐSZINTÉN megváltoznak, és azt mondja, hmm, most szép lett, most már szeretem őt? Ezek az érzelmek benne gyökerestül benne vannak. Küzdesz, nem adod fel, de olyat akarsz, amit nem tudsz kontrollálni, és a másik ember nem igazán szeret, nem igazán fogja fel mit érzel. Nem igazán érdekled. Az ötös voltam.