Túl földhözragadttá, ellaposodott gondolkodásúvá vált feleséget hogy lehetne újra felemelni, szárnyalóvá tenni?

Hú, a tepsis mámik magukra ismertek és megsértődtek. Hát drágáim, egyáltalán nem teljesítmény a szememben az, hogy tésztaszűrés és pogácsagyúrás tölti ki a hétvégéiteket. Szánalmas lét a konyhába tapadt nő léte. Az ilyen nők életének semmi értelme nincs.

Nem nekem süt, hanem magának. Csupa olyan süteményt süt, amelyekről tudja (pontosan tudja), hogy egyiket sem szeretem. Most pl. sütött mákos és diós beiglit, holott tudja, hogy mindkettőtől feláll a hátamon a szőr. Én a túrós és a gesztenyés beiglit szeretem. De már meg is vettem magamnak mindkettőt. Ő meg egyen, amit csinál magának. Már jó ideje külön eszünk hétvégén is. Ő magának főz, én meg magamnak rendelek valamit, mert mindig direkt olyat főz, amiről világos tudja, hogy utálom.

Bizony, igazad van. Nem a szárnyalással van a baj, hanem a szárnyassal, a háziszárnyassal. Akiből felemelkedni képtelen, földön kapirgáló tyúkanyó lett. De amikor felajánlom neki a válás lehetőségét, akkor sír, zokog, jelenetet rendez, hogy el ne merjem őt hagyni, nekünk kötelező együtt megöregedni. Mindig ezt hangoztatja. Kb. két-három éve minden negyedévben egyszer felajánlom neki, hogy váljunk el, mert már nem működik köztünk a kapcsolat. Erre napokig tartó sírás, hisztéria jön, volt, hogy ijedtében összekapta magát, és nagy kényszeredetten elolvasott egy vékony novelláskötetet, csak hogy el ne váljak tőle. De ha meg ennyire nem akar válni (és engem szabadon engedni), akkor miért nem feccöl energiát a szárnyalásba?