Szeretem a férjem, mégis jó nélküle, amikor elutazik?

Tényleg szeretem, mindenét, és nagyon odaadó férj, állandóan boldoggá akar tenni, nem panaszkodhatok. Van 3 kicsi gyerekünk, én még gyeden vagyok itthon a két kisebbel (1 és 2.5 évesek), a nagyobbik most elsős, de ADHD-s, nem egy könnyű gyerek, én pedig nagyon nehéznek találom a mindennapokat velük, pláne hogy nemrég költöztünk, ami állati sok meló. Megterhelő időszak ez nekem, érzelmileg, fizikailag, mindenhogy, könnyen csüggedek, leszek ideges vagy sírom el magam dolgokon. Pedig a férjem is kiveszi a részét az itthoni teendőkből, nem az a tipus, aki szerint a nő gondja a gyerek és a ház.

A férjemnek a munkája miatt néha külföldre kell mennie egy-egy hétre, és mivel így is túlterhelve érzem magam, azt gondolnám, hogy ezeket a heteket utálnom kéne, de ellenkezőleg. Szinte kivirágzom. Lehet, hogy egyedül kell csinálnom mindent, de egyáltalán nem érzem gondnak, sokkal erősebbnek és tettrekészebbnek érzem magam, mint máskor. Nem zavarnak a magányos esték sem, sőt, kifejezetten élvezem őket. Ha itthon van a férjem, sokszor csak lustálkodom a szabad perceimben és a gyerekek lefektetése után, ilyenkor magambazuhanva és kimerülve nyomkodom a telefonomat, lubickolva az önutálatban, amiért nem csinálok semmit, de amikor elutazik a férjem, valahogy sokkal jobban működöm, tevékeny vagyok, és magamat is jobban szeretem. Szeretem azt is, hogy szabadnak érzem magam, nem kell megosztanom senkivel a napom, nem kell figyelnem senki más hangulatára (a gyerekekén kívül természetesen). Hiányzik azért az ölelése, testközelsége, az összebújások, de a mérleg így is pozitív. Fura ez. Más is érzett hasonlót? Azért ha egy hónapra menne el a férjem, azt már nem hiszem, hogy élvezném, hiszen tényleg szeretem őt, de ezek a kis rövid egyhetes utazásai szabályosan feltöltenek. Mi a fene ez? Valami gond van velünk, csak nem veszem észre? Vagy ez teljesen normális?

A férjem mindig mondogatja, hogy utál elutazni, és mennyire hiányzunk neki. Nekem is utálnom kéne ezeket a heteket, nem?