Megsértődne ha megkérdezném?

Köszönöm az eddigi válaszokat! Ezek ellenére sem tudom elképzelni hogy megcsalna. Nálunk ilyen nincs, ez teljesen kizárt, a nyakamat tenném rá. Nem olyan fajta, bármikor még a nyakamat is rá merném tenni, én megbízok benne ezen a téren. Most egy virágcsokor egy ügyfelétől nem olyan nagy dolog, mondjuk már az is kiderült, hogy amikor kijár futni, ez a pasi is ott van, gyakran futnak együtt. Én ebben sem látok semmit, egyszerűen csak sportolnak. Azt meg nehogy feltételezze már valaki, hogy amikor elmegy futni egy másfél órára, ennek a pasinak a karjai között között köt ki! Hhahaha, jó vicc, azért a dolgok nem mennek ennyire egyszerűen. Tuti kizárt.

Azt már elhiszem, hogy nem vagyok jó neki az ágyban, de gőzöm sincs hogy miért. Kizárólag csak az történik amit ő szeretne, az én igényeim soha de soha nem számítottak. Sőt, valójában a mindennapjait is a saját ütemében éli, leginkább én igazodok hozzá. 36 óra munka után hazatérve én vásárolok be, és én főzök. Majd elmegyek a gyerekért és 2-3 órát vagyok vele a játszótéren, ekkor a párom futni van. Nagyon igényes lett az elmúlt évben magára, még +1kg is zavarja. Kizárólag diétás ételeket eszik, le is szokott cseszni, amikor nem olyat főzök. Vagyis inkább idegesen megjegyzi, hogy akkor ő most ebből nem eszik. A marginális kérdésekben is kizárólag ő dönthet, még abban is, milyen autót vegyünk. Hiába vagyok én a téma szakértője, egyszerűen mindent lesöpör az asztalról, de ez csak egy példa volt. A közös pénzükkel ő rendelkezik, abba sincs beleszólásom. Viszont a ruháit én viszem a varrónőhöz, ha be akar vetetni belőle, vagy ha valami anyagból megálmodott egy terítőt. Mondjuk nem sok köszönet jár ezért sem.

Kicsit azt érzem, hogy totál hülyének néz, egy cselédnek, aki arra jó hogy a hátán cipelje a terheket... aztán ennyi. Néha már kedvem lenni felpofozni úgy emberesen, mert már elérte azt a pontot, amikor az emberi mivoltomat tapossa.

Ha tudnék szeretőt találni, akkor szemrebbenés nélkül megtenném, lelkileg még élvezném is. Viszont nekem a női nem egy elérhetetlen álom csupán, így hanyagolom ezt a gondolatsort.

Mire esküdjek meg hogy nem kamu? Nincs semmi túltolva, gondolom a varrónős sztorin lepődtél meg. Nekem útba esik, így aztán mindig az én feladatom.

Mivel én magamból indulok ki, és a szexet, vagyis a kölcsönös vonzalmon alapuló szexet elképzelhetetlennek tartom, így én sosem hinném el hogy megcsal. Kizárt!

Én egy olyan családból származom, ahol még azt is megmondták, azaz akarattal érvényesítették, hogy mikor vagyok éhes, és kell-e a levesembe só. Mikor mehetek és hova, mikor mit vehetek fel, milyen ruha az ami tetszik, kik lehetnek a barátaim, ki lehet a barátnőm. Nálunk az volt az elfogadott, hogy önmagunkon kívül mindenkinek igaza van, mindig mások alá rendeljük magunkat. Ha a szomszéd beszólt nekem, 10-ből 10X én kaptam, és sosem kérdezték hogy mi is volt valójában. Nekem azt is előírták, hogy pontosan 15:30 perctől 19:00-ig kellett minden nap tanulnom otthon, még akkor is, ha könnyű nap következett.

Ezek után úgy gondoltam, hogy a feleségemnek mindig igaza van, nem szabad a saját akaratomat érvényesíteni. Ha félévente akar szexelni, akkor azt nekem csendben el kell tűrnöm. Az egész életem másokról, mások akaratáról szólt, én még egy percig sem éltem a saját életem. Ha azt mondja a feleségem hogy rossz vagyok az ágyban, én azt szó nélkül elfogadom.

Én azokkal is kedves vagyok, akiket legszívesebben agyonütnék. Szerintem bennem egy nagyváros össz- lakosságának a feszültsége van, de nem mutatom ki. Most meg már az okozza a túlnyomást, hogy elment az életem, és annyi minden kimaradt belőle.

A szüleim megtanítottak félni. Én 43 évesen rettegek az emberektől, pánikrohamot kapok már attól is, ha valaki csúnyán néz rám. Nem tudom elviselni hogy rosszat gondoljanak rólam, ezért mindenkivel úgy viselkedek, ahogyan szeretné.

Nagyon félek a testi atrocitásoktól, mármint attól hogy verekedésbe kerülök. egyszer volt ilyen, de akkor filmszakadás volt nálam, szó szerint széttéptem a jóval nagyobb srácot, egy eszét vesztett öntudat nélküli vadálat vagyok, aki nem ismer se technikát, se fájdalmat se semmit. Úgy tudtak megállítani, hogy szó szerint szétverék a fejem sörösüveggel. 49 öltés, arccsonttörés stb. Pedig én vagyok a szelídség mintaszobra.

Félek attól is aki előttem áll, de nem fizikálisan, hanem attól hogy megaláz. Félek magamtól is, mert már egyre alacsonyabb a tűréshatárom, és nem akarok rosszat senkinek. Ez nem olyan hogy én vagyok a gyúrós fszagyerek, aki menőségből kemény. Inkább olyan, aki nem félti a testi épségét, és csak az edott személyre fókuszálja az összes belső feszültségét, meg az elmúlt 40 évét is. Aztán elindul a program, a kontroll kicsúszik. Na ettől félek igazán. Pár hónapja beütöttem , vagyis átütöttem a fürdőszoba ajtaját, máig nem tudom hogy hogyan sikerült, mert ha csak normál esetben szeretném, eltörne a kezem. Most meg ott a lyuk.

Szerintem az életem már egy hulladék, kuka, és már céltalannak is érzem. Elveszítettem még a lehetőségét is annak, hogy átéljek vagy megéljek átlagos emberi érzéseket, és önmagam legyek.

Hát, nem tudom hogy 40 felett van-e értelme a pszichológusnak. Teljesen kettős személyiségem van, mert a munkámban, a civil életben nem ilyen vagyok, ott erősen viselem a terheket. Már sokszor próbáltam ismerkedni nőkkel, azzal nincs is baj, aránylag könnyen megy. Innen a gyk-ról is voltak "kapcsolataim", a társkeresőkről is. Úgy össz-vissz volt vagy 10 az elmúlt 5 évben. Viszont képtelen voltam mit kezdeni velük. Nem is olyan sok idő múlva azt érzem, hogy egy gyerek vagyok, soha nem nőhetek fel egy nő szintjére, soha nem lesz elég az, amit nyújtani tudok, sem anyagilag, sem szexuálisan, sem emberileg. Meg fog alázni, erre én még jobban tekerni fogok, de az sem lesz elég, és mindig mindenben, teljesen jogosan, neki lesz igaza. Ez egy dolog.

Aztán elbeszélgetve kolléganőkkel, ismerősökkel meg azt látom, hogy a férfiak többsége 10%-át nem teszi vagy csinálja meg mint én, és szinte tejbe-vajba fürdeti a párja. Én meg ott tartok, hogy 100 órányi "munkáért" cserébe megelégszem egy jó szóval.Rettegek, nehogy hibázzak, mert annak több hetes büntetés a jutalma. Tapasztalat.

Szerintetek előfordulhat az, hogy lesz egy olyan pont, amikor a feleségemre zúdítom az összes dühöm? Mert őszintén mondva, én ettől is tartok. Sőt, az igazat megvallva, nem is igazán látok kiutat az életemből. Túlságosan belém ivódott már ez az egész, kezdve a neveltetésemmel, folytatva azzal, hogy nem vagyok semmire sem jó. Egyébként voltam már régebben pszichológusnál, de azt mondta, túl erősek a blokkok, de el is mondtam neki, hogy képtelen vagyok rajtuk változtatni.

Csak egy példa zanzásítva: céges bulin egy szó szerint 10 pontos bombatestű nő behívott magához a szobájába. Ott volt az ágyon ruha nélkül és én nem csináltam semmit, mert folyamatosan olyan dolgok jártak az eszembe hogy: hogy nézek ki, leégetem magam nála, nem leszek jó a szexben, nincs olyan testem mint egy görög szobornak, nem tudom kielégíteni, borszagú a szám, kisgyerek vagyok hozzá stb...

Az, hogy én jó legyek valakinek, vagy az hogy szeret, elfogad valaki, nekem ez hihetetlen és ismeretlen terep. Soha, senki nem csinált még nekem meglepetést, nem kedveskedett semmivel, de még a kapcsolataim elején sem. Soha senki nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok, mit szeretnék. Soha senki fel nem hívott volna telefonon sem. Ln ezeket elfogadtam már az elején, de mélyen magamba pontosan ezekre vágytam mindig is, de ezen érzés felett áll az, hogy én ezeket nem érdemlem meg. Gyerekkoromban az osztálytársaim céltáblája voltam, mert alacsony kis szőke gyerek voltam. Itt belémégett hogy a külsőm is egy Isten átka. Majd később hiába lettem 182 magas, hiába nyertem sorozatba meg a tornász versenyeket, hiába atletizáltam, ezen már nem tudott változtatni semmi. Szégyeltem az arany érmeimet, mert úgy gondoltam másoktól vettem el, és ők biztos 100X többet dolgoztak érte. A diplomáimat is smafunak tartom, bárki meg tudja csinálni. Minden amit elértem az életben egy büdös nagy nulla! Értéktelen az összes, nem érdemlem meg egyiket sem.

Őszintén szólva, úgy érzem, hogy a körülöttem levő emberek terhére vagyok mint ember. Egyre gyakrabban érzem azt, hogy az egész létezésem csak egy tévedés, a legjobb lenne már alulról szagolni az ibolyát.