A szíved vagy az eszed szerint szoktál dönteni a szerelemben, párkapcsolatban?

igen a szerelem elmúlik egy idő után, ott arad a szeret és a rgaszkodásmeg a megszokás. Ilyenkor ép ésszel kell dönteni, nem pedig a megszokásra meg a ragaszkodásra alapozva, mint ahogy sokan teszik.

Csak ugye könnyebb a szivedre hallgatni, nem lépni ki a szar kapcsiból, mint végre ésszerűen cselekedni és kilépni új életet kezdeni.

Java részt ezek az emberi lustaság miatt nem történnek meg. És akkor mi lesz? el kell mennem dolgozni?és a közös cuccinak meg jönnek az ócskábbnál-ócskább kifogások, amiért végülis az emberek nem lépnek. ezt nevezik annak mikor a szivedre hallgatsz, mert megmagyarázza az ember, hogy DE ÉN MÉG SZERETEM.....közben tudod hogy semmi értelme. És sajnos a nők esnek bele ebbe hibába a legtöbbször. Igazából gyakran azt sem fogják fel, mikor a férfi vagy a női párjuk megmondja kerek perec, hogy de én már nem szeretlek, mert még midig a megszokotthoz ragaszkodnak. persze sok férfi is ilyen, nem vagyok nő ellenes, de a nők gyakran hülyébbek. ( és igen én is voltam ilyen, de aztán megtanultam az eszemet is használni:) sosem késő :)

27/N

magyarán egy másfél éves kapcsid van csak épp férjhez mentél.... másfél éves kapcsolatokban még nem szokott nagy hiba lenni és olyankor még a szerelem is aktív.

Szerintem mindenki azt tegye amit jónak lát, vagy a szive szerint lát jónak vagy az esze szerint. lényeg hogy úgy lépjünk ami nekünk jó.

persze néha nem árt előre gondolkodni.

ismét 27/N

Én elég racionális ember vagyok, de végtelenül romantikus is. És be kell vallanom, sokszor hallgattam erre is-arra is, volt, hogy ráfáztam, volt hogy nem. Csakhogy a "szívemre hallgatok" kategóriáját erősítsem és gyengítsem, hozok fel egy saját sztorit, pro-kontra. Amikor kis tizenéves voltam (16), szerelmes lettem egy pasiba. Idősebb volt, mint én, jól ki is használt, mert a szívemre hallgattam, mentségeket kovácsoltam, próbáltam megmagyarázni azt, amit a körülöttem élők régen észrevettem: csak szórakozik velem és neki kapóra jön, hogy mindent megmagyarázok helyette.

Rá egy évre megismerkedtem egy másik férfival, és döntenem kellett: a barátnőm vagy ő. Eszem szerint a barátnőmet választottam volna (több, mint 10 éves barátság), szívem szerint a férfit. Végül úgy döntöttem, hogyha ez egy igazi barátság, akkor ki kell bírnia a döntésem és a szívemre hallgattam. Azóta is együtt vagyunk a párommal, nagy a boldogság és a barátnőmmel is kibékültünk, hála Istennek minden a régi.

Szóval összegezve azt mondom, hogy mind a kettő tévedhet.

Tudni kell mérlegelni, érveket felhozni, és megpróbálni "érzelem nélkül", kívülállóként figyelni a helyzetet, hogy lássuk a szív és az ész diktálta érveket-ellenérveket.

Én, személy szerint, már inkább az eszemre hallgatok, de a szeretteimért így is bármire képes lennék! És csak bízom abban, hogy soha nem kerülök még egyszer ilyen választás elé (barátság vs. szerelem)!

Előző, megrendítő a történeted! Szinte elsírtam magam. Ilyenkor érzem csak, milyen jó dolgom van.

Én azt az utat követtem, hogy az eszem "ment elöl", és szelektálta a jelölteket, akik közül a szívem választhatott. Aztán két évet vártam arra, hogy ő vajon lép-e valamit, merthogy egyáltalán nem törődött velem, észre sem vett. Egy társaságba jártunk hetente egyszer. Aztán benne is felébredt a szerelem, és két hónap múlva megkérte a kezem. Ma is együtt vagyunk, több mint 10 éve.

Volt olyan, hogy tetszett valaki, de az eszem azt mondta, nem szabad. Ekkor megtiltottam magamnak, hogy ábrándozzak felőle.

Nem mindegy, mit értünk ész alatt. Ha azt, hogy anyagi megfontolások, önző számítás, arra egyértelmű nemet mondok. Ha azt, hogy olyan valakibe nem engedjük magunkat beleszeretni, akivel a kapcsolat csak idő kérdése hogy csődbe jut, mert alapvető hiba van a másik jellemében: önző, költekezésre hajlamos, nem szilárdan hűséges, iszik, erősen cigizik, felelősséget szereti áthárítani, stb., akkor maximálisan azt mondom, hallgassunk az eszünkre!