El fog múlni valaha ez a fájdalom?

Teherbe estem, mielőtt össze tudtunk volna házasodni, így három hónapos terhesen kellett gyorsan házasodni. A szertartás hat perces volt, csak a szülők voltak jelen, utána mindenki hazament, covid csúcsán még csak egy ebédre se ülhettünk be sehova.

12 éve vagyunk együtt a férjemmel, nagyon nem erre vágytam, viszont elképzelni sem tudom, hogy tartsunk pót esküvőt, számomra ez már nem opció gyerek után, megalázva érezném magam, én is ott voltam a szüleim esküvőjén és már gyerekként is azt gondoltam, ez borzalmas, csak ez meg ne történjen velem. Még mindig minden nap eszembe jut, pedig már másfél éve történt. Már nem sírok minden nap, de hetente egyszer-kétszer még előfordul, vagy ha menyasszonyt látok, stb.

Előre félek mi lesz, ha egyszer muszáj lesz elmennem valakinek az esküvőjére.

Kérdezte anno a férjem, hogyan tehetné jóvá (neki akkor kb most azonnal kellett a gyerek, én meg idióta módon belementem, mert féltem hogy elveszítem) de sehogyan nem tudja, nincs olyan lehetőség ami feloldaná bennem ezt az egészet, szóval azóta is csak arra apellálok, hogy majd az idő megoldja. Igyekszem arra is gondolni, mennyi pénz lett volna kb kiszórva az ablakon, de ez se segít. Meg azt is tudom, hogy nem érdemeltem volna meg a felhajtást, mert amúgy minden másom megvan, ez már csak úri flanc lett volna, és undorító vagyok amiért hiányérzetem van, jó dolgomban már nem tudom mi legyen velem. Ezeket minden alkalommal végigveszem, az eszem érti és elfogadja, a szívem meg zokog.

Akik hasonlóan voltak, mi segített?

Tudom persze hogy mit kellett volna másképp csinálni, ezeket kérem nem az orrom alá dörgölni, eléggé padlón vagyok már így is.