Ha tudja hogy én vagyok a nagy Ő, meg tőlem akar gyereket, akkor miért csak sok év múlva házasodjunk?

Nekem úgy tűnik, hogy vagy megkéred te a kezét vagy évekig gondolkodhatsz, vajon mit akar.

Egyébként az az egyszerű indok is lehet, hogy kényelmes. Jó így neki, hiszen már az övé vagy, akkor meg minek annyit szervezkedni, izgulni, "felesleges" pénzt költeni, hivatalos papírokat intézni... Sok férfi egyszerűen csak a háta közepére kíván egy családi eseményt, amin ő főszereplőként, kényelmetlen ruhában, ciki romantikus érzelmeket nyilvánít ki.

Soha nem voltam nagy házasságra vágyó, nem is tartottam fontosnak, pedig nő vagyok. Viszont kb egy éve kiderült, hogy nekem lenne egy jó lehetőségem külföldön kicsit később, viszont a párom csak úgy tarthatna velem, ha házasok vagyunk (egyébként neki sokkal több szívással járna az ügyintézés). A külföldi ötletre ő is fellelkesült, én pedig tényszerűen felsoroltam neki, hogy mik a követelmények, többek között a házasságot is.

Fél év után - addig nem reagált rá semmit - mondta, hogy oké, most bemegyünk a hivatalba időpontot kérni. Egy hónap múlva házasok voltunk.

Az esküvőn végig vigyorgott, volt, aki megkérdezte, hogy neki is tud-e extasyt szerezni :)) De bogyó nélkül volt ennyire vigyorgós, még én is meglepődtem rajta.

Utólag mondta, hogy ő kb. két évvel későbbre tervezte volna, most a körülmények miatt húzott csak bele. Aminek ellentmond, hogy mennyire örült az esküvőn és utána is büszkén mutatott be mindenkinek úgy, hogy a feleségem.

Eléggé ellentmondásos, de már volt házas és szerintem emiatt volt bizonytalan ezzel kapcsolatban.

A vicc, hogy az esküvő előtt néhány nappal én pánikoltam be, hogy bakker, ez már végleges, mi van ha....

Mondta, hogy nyugi, ha gáz van, el tudunk válni. Ettől úgy megnyugodtam, hogy többet nem idegeskedtem rajta :)

Szerintem sok oka lehet az ilyesminek...

Én az első páromhoz azért nem akartam feleségül menni, mert nem voltam szerelmes belé soha és nem voltam túl boldog. A mostani páromhoz meg azért nem akarok már, mert elvette a kedvemet, olyan kedvetlen ha a házasságról van szó...Mintha nem lenne számára megtiszteltetés, hogy engem elvehet. Azóta emiatt annyira megromlott bennem valami, hogy már elvenne ugyan feleségül, de nem bírom rászánni magam. Úgy érzem, ha nem akar, akkor nem muszáj engem elvenni.

Sokáig puffogtam magamban, hogy biztos ha jó nő lennék, akkor már elvett volna és biztos nem igazán szeret, stb...

Nem akartam én erről beszélni vele, de mivel egyre többször volt mosolyszünet a hangulatom miatt, kiszedte belőlem, mi a bajom.

Amikor végre kitárgyaltuk, elmondta hogy épp ezek a mosolyszünetek tartják vissza az esküvőtől. Mostanában már átlag 2 havonta egyszer biztos hogy eljutok oda, hogy nem bírok vele felszabadult és boldog lenni, sőt olyankor napokig azon rágódok, hogy szakítani kéne, hisz úgysem szeret. Ezt ugyan nem mondom neki, mert nem vagyok biztos benne, de megérzi. Ő maga mondta, hogy olyankor azon gondolkozik, hogy szakítani akarok, most költöznie kell vagy nem...És ezek úgy tűnik megviselik őt, és azt mondta, arra vár, hogy legyen végre egy hosszabb, békésebb időszak. Ő maga furcsának találná, ha rögtön azután, hogy szakításon gondolkodunk, belevágnánk egy esküvőbe. Csak azt nem fogja fel, hogy ez ördögi kör, mert én egyre értéktelenebbnek érzem magam, amiért nem kellek neki, és egyre érzékenyebb vagyok a hülyeségeire, és egyre kevesebb a boldog időszak, amiben részünk van.

Ha idejében felvállalt volna, ha idejében megkéri a kezem, ha idejében megteszi a lépéseket, amikre egy kapcsolat megérett, sose jutunk ide. De ő még mások előtt a kezemet se fogta meg, amikor én már úgy éreztem, régesrég itt lett volna az ideje. Na, ott romlott el örökre minden.

Azt is csak sokára értettem meg, hogy bár megbeszéltük, hogy lesz gyerekünk, tudja hogy én (nő létemre!) nem igazán akarok gyereket, leginkább az ő kedvéért vállaltam volna ilyesmit, és ez zavarja őt, mert ő mindenáron akar majd gyereket és kicsit bizonytalan bennem, és aláírom ez nem alaptalan, mert totális képtelenségnek érzem, hogy a hasamban nőjön valami, aztán meg évekig a nyakamon lógjon állandóan...És ezt főleg azóta érzem így, mióta megromlott a kapcsolatunk, mert úgy érzem, nem kellek neki örökre és feltételek nélkül, és akkor hogyan kössem le magam mellé? Nem akarom én az egyedülálló anyukák népes táborát szaporítani.

És ez a sok rágódás, félreértés tönkretett egy alapvetően nagyon jó kapcsolatot. Olyanok voltunk, hogy volt aki azt mondta, egész életében rajtunk kívül még egyetlen páron érezte azt, hogy annyira összeillenek, hogy az egyszerűen tökéletes. És mégis elromlott. Az én hibámból és az övéből is, tudom.

Egyszer azt mondta nekem, hogy tudja mennyire nem akarok gyereket, és mégis velem van. És akkor hirtelen azt éreztem, hogy ez valami szokatlan szerelmi vallomás volt, mert számomra nem fontos a gyerek, de neki igen, és ha velem van, ezt mégis kockáztatja, és mégis velem van.

Mostanában egyre gyakrabban érzem azt, hogy nem leszek már vele boldog sohasem.