Ebben az élethelyzetben mit tudtok tanácsolni? Hosszú lesz, bocsánat. Nehéz ez most.

Párommal 11 éve vagyunk együtt, 5 éve együtt élünk. Most úgy hozta az élet, hogy ő rengeteget dolgozik, reggel negyed hétkor indul és olyan 7-8 körül ér haza (másfél órányira dolgozik). Én pedig most egész nap itthon vagyok, mert az első babánkat várom és terhesen nem dolgozhatok a munkahelyemen, mert vegyszerek vannak.

Természetesen semmi házimunkát nem végez, nem is várnám el tőle, hiszen én itthon vagyok egész nap. Én intézem a bevásárlástól a főzésen át a mosás-vasalást, takarítást, satöbbi, de ráérek, nem gond természetesen.

A probléma viszont azzal van, hogy a SEMMIT csinálást ő rendkívül komolyan veszi. Annyira szoktam megkérni, hogy a szennyes zokniját és alsógatyáját ugyan ne a földre dobja hanem a szennyesbe tegye, reggeli után (amit eléteszek, meg el is mosogatok utána) legalább annyi, hogy a tányérját meg a bögréjét tegye már be a mosogatóba. Narancspucolás után dobja már bele a héjat a szemetesbe, ne hagyja a pulton húsz centire a kukától. Ugyan kefélje már le maga után a vécét. Hazaér, persze látom hogy hulla fáradt, ledobja a cuccait, elterül a fotelban, maximum előtte melegít magának vacsorát (bár általában ezt is eléteszem), aztán filmet néz vagy még ügyeket intéz a laptopon. Leülök, igyekszem beszélgetni vele hogy mi volt a munkában, van-e kedve valamit csinálni, satöbbi, de látom, hogy teljesen máshol van az agya. Kb másfél óra múlva közli hogy megy aludni, gyors fürdés, fogmosás aztán mire én végzek a mosogatással meg a cuccai elpakolásával, már alszik. Így megy minden napunk és nagyon unom már. Ja, és ha erőltetek valamit mert már nagyon felhúzom magam, még fel van háborodva és csapkod, vagy elüti egy poénnal a dolog élét és ugyanúgy cseszik rá.

Jogos, hogy meguntam? Tudom persze, hogy értünk dolgozik, azért vállalta be ezt a munkahelyet mert itt a kettőnk bérét megkeresi egyedül. Ha meglesz a baba, sokkal közelebb fog majd munkát vállalni. Nem vagyunk pénzszűkében, van bőven megtakarításunk, nyugodtan lazíthatna. Minden napunk egyforma, amit látok belőle az vagy a reggeli rohanásban van, vagy este mikor már egy értelmes mondata nincs, olyan fáradt és önmaga elrendezésén kívül semmi nem megy. Közös időnk valamennyi hétvégente van, de akkor is általában ügyeket intéz vagy a szüleinek segít, ahová tudok, megyek vele. Hónapok óta nem voltunk még sétálni sem a parkban, ami itt van 100 méternyire. Egy moziról, egy közös társasjátékról már ne is beszéljünk, még szeretkezni sem jut idő. Nem kívánok tőle semmit, kiszolgálom ahol csak tudom, de úgy érzem, nagyon a kapcsolatunk rovására megy ez az időszak, pedig pont a baba miatt ez nem jön jókor. Este mindig felhúzom magam, hogy az nem megy, hogy a hátizsákjából a meg nem evett, szétfolyt almát kivegye, még éjjel állhatok neki mosni vagy csinált magának egy szendvicset, de az összes szalámit és sajtot elöl hagyta, a hűtőt meg nyitva, a kenyér ott szárad a deszkán. Így duzzogva, feldúltan fekszem mellé az ágyba.

Régen egyáltalán nem volt ilyen, jókedvűen jött haza, kézenfogott, mentünk sétálni vagy beültünk meginni egy pohár bort. Nagyon szeretjük egymást egyébként.

Adjatok tanácsot, szerintetek elvárhatom tőle ezt a minimumot, vagy legyek türelmes és fogadjam el, hogy ez egy ilyen időszak? Mit tegyek, hogy ne érezzem azt, hogy távolodunk el?