Miért van egyre több nő, akik a saját karrierjüket előrébb helyezik a klasszikus családcentrikus életmódnál ( gyerekvállalás, házasság), pedig anyagilag nincsenek rászorulva?

Lehet, hogy rosszul gondolom, szívesen veszem mások véleményét erről, de szerintem régen a nők azért is voltak többségükben családcentrikusak, mert akkor még a válás, mint opció majdhogynem nem létezett (persze más okai is lehettek). Ennek nyilván voltak hátrányai, pl. az emberek bennragadtak egy rossz kapcsolatban, ugyanakkor egy nőnek ez hatalmas biztonságérzet is volt, hiszen a férfi biztosan mellette maradt és egy megbízható anyagi támaszt jelentett neki és a jövendőbeli gyerekeknek. (De ez csak egy általánosítás, akkor is fennált a veszély, hogy mondjuk meghal a férfi vagy elhagyja a családját.) Aztán változtak az idők, a válás egyre jobban elterjedt és így a nők egy részének a hozzáállása is szépen lassan változott.

Manapság kevésbé érezhetjük magunkat biztonságban, mi a garancia arra, hogy szülök egy/két/három/akárhány gyereket és a kedves apukával nem megyünk szét? Aztán ott leszek jobb esetben egy szakmával, mert gyerekvállalás előtt mondjuk tanultam valamit (de mi van, ha csak egy érettségivel), munkatapasztalatom meg lenne kb. 1-2 év, ha fiatalon szülök, és amúgy, ha három gyereket egymás után szültem 2 évente, akkor az a kevés munkatapasztalat is legalább 6 évvel ezelőtti lenne. Ki fog engem így alkalmazni, hogy tartom el a gyerekeket és magamat? Ha alkalmaz is valaki, mekkora bért tudok majd így keresni? Mert ugye a tartásdíj nem lesz erre elég, az elvileg a gyerekek eltartásának a fele, mert a másik felét nekem kellene majd előteremtenem plusz magamat is el kell tartsam. (És akkor azt még meg sem említettem, hogy van olyan eset, hogy a tartásdíjért bizony könyörögni kell, meg az apuka inkább próbál bejelentetlenül dolgozni, hogy minél kevesebbet kelljen adni.)

Itt most nyilván nem hibáztatok senkit, a válás két emberen múlik és ugye a társadalmi elfogadottságon, nincs ezzel semmi gondolom, az én szüleim is elváltak és biztos vagyok abban, hogy családként így jártunk a legjobban. Szóval nem a válás ellen vagyok, csak azt mondom, hogy pl. emiatt is ma egy nőnek kétszer meg kell gondolnia, hogy és mikor vállal gyereket, hány gyereket vállal, mennyire esik ki közben a munkából. És bizony emiatt kevésbé tűnünk családcentrikusnak, pedig ez csak egyfajta védekezés és sokan nem értik miért, lehet, hogy néha maga a nő sem tudja megmondani, hogy miért akar minél hamarabb visszamenni dolgozni, csak érzi, hogy így jár jól, így biztosítja be magát.

De miért gondolod azt, hogy a nők azért dolgoznak, mert anyagilag rá vannak szorulva? Nyilván az ember pénzért dolgozik, de egy bizonyos szint felett már nem csak a pénz számít.

Én imádom a munkámat, imádom, amit csinálok, szeretettel gondolok rá és nem utálom a hétfőket. Nem csak azért járok be, hogy legyen pénzem, hanem azért is, mert szeretem, amit csinálok, boldog vagyok tőle és kiteljesít.

26 éves vagyok, de egyáltalán nem vágyom gyerekre (még). Lehet egy nap majd akarok, de jelenleg nem tudom elképzelni, hogy otthon legyek évekig egy kisbaba mellett és úgymond megálljon az élet körülöttem.

Mert nem mindenkinek ez adja a legfőbb örömöt, nem ebben érzi az önmegvalósulást. Gyereket sokan így is azért szülnek, mert "hogy néz már ki, ha nem?", illetve mert nem akarnak öreg korukra egyedül maradni (mondjuk ha a gyerek elköltözik másik kontinensre akkor cseszhetik), vagy csak félnek hogy később megbánják. Sokan viszont pont azt bánják hogy feladták az álmaikat egy gyerek miatt.

Ma már egy nőnek nem az az egyetlen feladata és lehetősége hogy szaporodjon, ezer más dolog van amit hasznosabbnak ítélhet, vagy boldogabbá teszi.

Egy gyerek azért valljuk be nagyon nagy elkötelezettség és felelősség, plusz nem kevés lemondással is jár. A többségnek még ezek megérik, de egyre több esetben nem.

Régen pedig a nőknek nem is volt semmi más lehetőségük, tizenévesen férjhez mentek, és háziasszonyok lettek.

Mert nekem rhadtul nem elég az, hogy 3 (+x) vig otthon legyek a négy fal között egy ordító gyerekkel. De ha nem üvölt, akkor is.

Nem akarok alkalmazkodni, sem egy matricát, aki még a wc-re is követ, míg ovis nem lesz, meg azután is.

Számomra nyűg a gyerek, emellett eszem ágában nincs szülni azért, hogy 10 éven belül meghaljak az egészségi problémám miatt.

Én kifejezetten vágytam családra. Konkrétan majdhogynem erre áldoztam a fiatalságom felét, hogy az exem mögött álljak, felépítsünk egy közös életet, az ő karrierjét támogatva, mindenben az ő érdekeit nézve, hisz abból indultunk ki, hogy az ő keresete lesz mérvadó, nem az enyém, így csak elvoltam egy egyszerű munkával, hogy mégis, annyira nem is volt vészes a jövedelem, volt biztosítás, értelmes csed-gyed járt volna, nem kellett volna nélkülözni. Mindennel úgy készültem, hogy alkalmas legyen arra, hogy családot alapítsunk.

Aztán amikor már a tettek mezejére kellett volna lépni, az exem - immáron istenesen megszedve magát anyagilag - megpattant, hogy hát ő mégse erre vágyott.

Ja kösz.

27 vagyok, van egy középszar munkám, vergődök egy f.s albérletben, és azon gondolkozom, hogy hát kösz. Ide már tényleg nincs hova gyereket szülni. És ezek után őszintén, rendesen el is megy az ember kedve tőle. Nem csak a nők tojnak a hagyományos családmodellre. A férfiak sokkal nagyobb számban hátrálnak ki belőle, csak azért valahogy senki nem baxtatja oké, mert az tök rendben van. Ezen azért gondolkodj el erősen, végtére is egy gyereket ketten hoznak össze.

#18 Édes kis mókus maszatkám világos a kérdés, de a helyzet az, hogy a normális többség agyában adott, hogy a nők azért nem családcentrikusak a mai borzadalmas feminista világban, mert van más választásuk.

Volt olyan is, hogy nem volt más. A nagymamámnak nem volt más, pedig lett volna rá igénye. Ennyi.

A nőknek mindig voltak álmaik a szülésen és a családon kívül, ami egy hihetetlenül idegen koncepció egyeseknek, de attól még igaz...