Férfiakat kérdezem, titeket zavarna ha kiderülne arról a nőről akihez vonzòdtok, hogy ADHD-ja van. Mennyire zavarna ez az ismerkedésben vagy egyáltalán ennek tudatában is szeretnéd-e megismerni a másikat?

22, a stimuláns tartalmú ADHD gyógyszerek rövid hatóidejűek, empirikus kutatások alapján nem okoznak függőséget, és elhanyagolható mellékhatásai vannak, amik sokszor pár nap vagy hét után elmúlnak. Ezért lehet őket akár egy életen át szedni és bizony vannak kutatások hosszú nyomonkövetéssel, amelyek mind(!) megerősítik az életminőség javulását.

Senki nem látja a gyógyszert az "egyetlen" alternatívának. Az ADHD kezelése 3 pillérből áll: életmód, pszichoterápia és gyógyszeres kezelés. Az ADHD egy spektrum, és ha olyan szinten van az ember, akkor a hangterápia, meg a meditáció, meg a pszichológus nem elég! Ha neked elég, örülj neki, szerencsés vagy. De attól még beleképzelheted magad azok helyébe, akik mindent megpróbáltak, betartanak, edzenek, napirend van, mennek terápiába és ennek ellenére is szó szerint zakatol az agyuk, nem bírnak egy normálisat aludni és depressziós meg szorongásos tünetekkel küzdenek.

Egyébként jelenleg is elviheti bárki kivizsgáltatni a gyerekét, államilag támogatott, ahogy a van gyerekpszichológus, gyerekpszichiátriai rendelés is államilag finanszírozott ellátásban, szóval ma is adott mindenkinek a lehetőség, hogy kivizsgálatassa a gyerekét és kapjon segítséget.

Én úgy vagyok ezzel, hogy ha a személyisége tetszik, szerethető, és szeretem őt, akkor mindegy, hogy milyen diagnózist sütnek rá. Ha szeretek valakit, szeretem a személyiségét, akkor olyannak szeretem, amilyen. És ezen nem fog az változtatni, hogy kap X diagnózist, hiszen a diagnózis ténye semmit nem fog változtatni a személyiségén, azt meg úgyis már szeretem.

Ha meg zavar a személyisége, akkor mindegy, hogy az mitől van, hogy ADHD-s-e, vagy autista, vagy akármi, nem a diagnózis ténye miatt fog zavarni, hanem azért, mert nem szimpatikus a személyisége, a viselkedése.

Például a szerelmem saját bevallása szerint arra gyanakszik, hogy enyhén autista. Mondjuk szerintem nem, szimplán csak arról van szó, hogy félénkebb, és jól le tudja kötni magát egymaga is, de igazából mindegy is. Szeretem őt, és ezen semmit nem változtatna az, ha lenne egy papírja arról, hogy autisztikus. Mert ő ugyanaz a személy marad, akit szeretek, és megbecsülök.

Amúgy meg azt gondolom, hogy sajnos nagyon nagy divat megbélyegezni, skatulyázni, ítélkezni. Én undorítónak tartom, amikor valakit azért megbélyegeznek, mert valamiben más, mint a megálmodott nagy átlag. Oké, persze, van az a szint, ahol már célszerű másként hozzáállni az emberhez, de itt nem erről van szó, hanem arról, hogy már azt is büntetik, ha valaki X dologban 10%-kal rosszabb, Y-ban meg 10%-kal jobb. És ráaggatnak tucatnyi bélyeget meg diagnózist: személyiségzavar, ADHD, SNI-s, butácska, gyengén teljesít, stb, stb. Közben meg lehet, hogy másban meg kétszer olyan jó, mint az átlag. De még ha nem is, akkor sem kéne lenézni, meg megbélyegezni. Azt kellene az embereknek megérteni, hogy különbözőek vagyunk, és attól, mert az embernek másként oszlanak el a képességei, még nem lesz beteg, selejtes, haszontalan. Mert lehet, hogy valakinek rosszabbak a reflexei, és nem olyan jó labdajátékokban, de lehet, hogy emellett meg átlagon felüli a zenei hallása, vagy a logikai gondolkodása, vagy az emlékezete. Van nekem egy hölgy ismerősöm. Most már a huszas évei közepén jár, de gyerekként mindenki "fogyatékosnak", "hülyének" tartotta. Az iskolában szenvedett, több osztályt is kétszer kellett járnia. Végül 3 év csúszással ugyan, de le is érettségizett, jó átlaggal. (Sokan, akiknek nincs semmi hasonló problémájuk, ennél csak jóval kevesebbre képesek.) Egyáltalán nem buta, nem rosszak a képességei, csak kb. 14 éves koráig lassabb volt a szellemi fejlődése. Most senki meg nem mondaná róla, hogy alsó tagozatban szenvedett.

Félreértés ne essék, nem a diagnosztizálás ellen vagyok, hanem az ellen, hogy zsigerből rányomnak az emberre valami bélyeget, ha nem pontosan olyan, mint a "tankönyvi példa".

Egyébként ha szakemberhez fordulsz, tényleg inkább olyanhoz kellene menned, aki foglalkozik is veled, és nem olyanhoz, ami felír valamit, aztán viszlát. Nem vagyok gyógyszerellenes, de nagyon kevés a valóban jó pszichiáter, aki tényleg azt akarja elérni, hogy a páciensből egy teljes életet élő ember legyen-

A kulcskérdés pedig az, hogy téged zavar a jelenlegi állapotod? Ha igen, akkor miben éled meg hátrányosan? Mert amúgy könnyen elképzelhető, hogy nem is stimulánsok kellenek neked, hanem némi önelfogadás, meg pár életvezetési tanács.