Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Párkapcsolatban élők, ti hogyan élitek meg, hogy vége a saját életednek, és egy másik emberrel közös életed van?
Itt főleg arra gondolok, hogy amíg az ember egyedülálló, akármit megtehet következmények nélkül, minden gondolat ami a fejedben van csakis magadtól van, vagyis ez vagy Te. És akkor jön egy nő/férfi, és egy teljesen más élet veszi kezdetét, kompromisszumok, közös gondolatok, 0 szabadság (azt a minimális időt ne vegyük már annak), közös problémák ... És nem tudsz csak úgy elszakadni hogy na most akkor lelépek majd jövök amikor van kedvem folytatni... És ne mondja senki azt, hogy a férfiak félnek elköteleződni, én csak nem akarom feladni a szabad gondolkodást, de ugyanakkor jó lenne egy társ, ezért is volt tök jó tinédzserként az élet, mert oké hogy volt csajod, de csak hétvégente találkoztatok úgy rendesen, vagy amikor kedved volt, és csak úgy voltatok egymásnak, de volt saját élet is... ma már egy nő sem menne benne ilyenbe :/
Szóval ha valakinek esetleg ilyen gondolatok futottak át az agyán a párkapcsolat előtt, az hogy éli meg?
Ha olyan emberrel vagy, akivel összeilletek, nagyon passzoltok egymáshoz, akkor nem igazán változik az életed. Csak kibővül, több lehetőség nyílik, stabilabb hátteret ad mindenhez. De ezt csak az érti, aki volt már ilyenben. Aki nem, az azt látja, hogy kompromisszumot kell kötni, feladni a szabadságot.
Sajnos nehéz megtalálni az ideális társat, de azt mondom megéri várni rá.
Teljesen egyetértek a kettessel.
Egy kapcsolatnak egy plussznak kell lennie egy ember életében, nem pedig lemondásokkal járnia.
Én eddig mindig szabad voltam minden kapcsolatomban, ha nem így lett volna, nem lettem volna kapcsolatban. De sokan sajnos tényleg így élnek.
Egyáltalán nem vetettem véget a saját életemnek és a szabadságomnak. A #2-es válaszoló jól összefoglalta, hogy a barátommal mi hogyan éljük át a dolgot.
Ugyanúgy megvan a munkánk, ugyanúgy megvannak a hobbijaink és baráti köreink, semmit nem adtunk fel, csak helyet szorítottunk egy kapcsolatnak, ami számtalan okból jó. Nem vagyunk egymáshoz nőve, van önálló életünk is.
Igen, néha kompromisszumot kell kötni és alkalmazkodni a másikhoz, de egyrészt ez mindig van (családhoz, barátokhoz, kollégákhoz, stb.), másrészt ha a megfelelő partnerrel vagy, akkor a legtöbb dolgot hasonlóan látjátok, szóval nagy súrlódások nem lesznek.
26/N
#2: értem én, de ezzel az a baj, hogy ha nagyon magasra rakod a lécet, és véletlen senki nem ugorja meg akkor a, vagy nem engedsz belőle, és a végén egyedül maradsz b, lejjebb adod szép lassan az igényeket és a végén jön a fekete leves, ahogy a felnőtt kapcsolatok elég nagy része ahogy én láttam, nem véletlen van ennyi válás.
#4: 26 évesen még eléggé "gyerekcipőben" jár az ember, úgy értem az a kor kb amikor mindenkinek kezd kialakulni a saját élete, jönnek majd a gyerekek, költöznek jobbra balra az emberek körülötted stb... és mindenkinek egyre kevesebb ideje lesz egymásra, és a végén csak te maradsz és a párod, főleg ha nektek is van, és akkor aztán tényleg nem lesz életed. Vagy rosszul látnám?
#6
Igen, rosszul. Legalábbis az elmúlt három év és a barátaink életét látva biztosan.
Huszonhárom évesen elköltöztem Magyarországról, ezzel a családomat és a barátaim 90%-át hátrahagyva, szóval nem idegen koncepció a költözés. Vannak barátaim, akikkel hetente összeülök, valakikkel évente (velük inkább a Skype megy), de ez önmagában nem jelent semmit. Jelenleg a barátommal nem tervezünk költözést, ahogy több barátunk se, de ha hirtelen mégis minden barátunk eltűnne, bármikor lehet új barátokat szerezni.
Több barátunknak már van gyereke és ugyanúgy találkozunk vannak közös élmények. Néha hozzák a gyerkőcöt, néha lepasszolják a nagyszülőknek, néha az egyikük otthon marad, stb. Mi is tervezünk gyereket, de attól, hogy lesz gyerekünk, nem szűnik meg minden más. Igen, több összehangolást fog igényelni, de
26/N
Hú, nagyon szélsőséges a gondolkodasod. Biztos nem tesz jót a sok hülye film, meg vicc hogy jaj aki kapcsolatbam van, házas az kb börtönben van. A valóság nem ez. Egy normalis kapcsolatban nem egymást kontrollaljak.
"ha nagyon magasra rakod a lécet,..." nem lécet kell rakosgatni. Az embert kell nezni.
Ezt a léc dolgot én se teljesen értem. Ha lejjebb adod, akkor ott tartasz majd amiről írsz. Vár otthon egy nő, aki a hátad közepére nem hiányzik majd, akihez nem akarsz haza menni, ahol börtön minden nap, kényszer minden közös program, mert nincs szeretet a másik felé, mert teher a jelenléte.
Akkor már inkább egyedül.
Soha nem adnám lejjebb, mert tudom ki mellett lehetek boldog. Ismerem magam és tudtosan kerestem párt.
Épp azért van rengeteg válás, mert az emberek "megelégszenek" időlegesen azzal akit életük párjának választanak. Aztán egy ponton túl, már túl sok a kompromisszum, jön egy szerelem és borul minden.
Én szeretek együtt lakni a barátnőmmel. Én alapból nagyon igénylem a kapcsolatot és a valakihez tartozás érzését, így nekem mindenképpen erősen pozitív irányba billen a mérleg összességében. Teljesen más érzés otthon lenni úgy, hogy nem vagy egyedül. Már maga a tudat, hogy a másik szobában ott van, miközben én valamivel foglalkozok, jobb.
Az egymásnak nyújtott gesztusokról nem is beszélve. Például kinek ne esne jól, ha a párja készül egy tartalmas estebéddel és úgy érsz haza, hogy már megterített asztal vár?
Ezzel a 0 szabadság dologgal meg nem értek egyet. Ugyanúgy elmehetek mondjuk úszni egyet, vagy ha akarok, megihatok egy sört valamelyik barátommal.
Ugyanúgy megnézhetek egy videót, olvashatok könyvet, fekvőtámaszozhatok vagy ilyesmi.
(Na jó, nem fogok hazudni, havonta egy-két alkalommal egyedül pornót is nézek, dehát férfi vagyok, néha igénylem a változatosságot.)
Társas lények vagyunk, na. Szerintem pont, hogy a magány az igazi börtön.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!