Akik azt írják itt, hogy mentális problémával küszködővel semmi pénzért nem kezdenének, azok pontosan hogyan képzelnek el egy ilyen embert?

Elég széles skálán mozoghat a dolog. Van, akinél egy pár perces beszélgetés után lejön, hogy gondok vannak, másoknál elég jó emberismerőnek kell lenni és idő is szükséges hozzá.

Részemről nem képzelem el sehogy, hanem ismerkedem és észreveszem, ha valami nem stimmel. Aztán ha nekem ez túl sok, akkor lapozok.

Nem létezik olyan, hogy a mentális problémás ember. Ez nem egy bináris dolog, hogy van a normális, meg a mentális problémás.

Viszont a mentális problémáknak rengeteg olyan formája van, ami alkalmatlanná teszi az ember a kapcsolatra.

Ismertem olyat, akinek folyamatos hangulat ingadozásai voltak, gyakorlatilag minden percben azt varhattad, hogy a szárnyaló jókedvből mikor vált sírós vagy ordítozós állapotba. Rengeteg türelemmel ezt bizonyára lehet kezelni, de biztos, hogy meglesz ez a türelem évek múlva is?

Btw, pl egy csomó nőtől hallom, hogy nem kezdene nála alacsonyabb, mackóssbb, szüleivel elő, kopaszodó, túl vékony, nem jóképű stb-stb pasival (férfiak ugyanígy kell méret, elhízás, stb). Mindenki azt mondja nekik, hogy jogos, nem kötelező okyannal kezdeni, aki nem jön be. Én miért ne mondhatnám, hogy nem kezdek olyannal, akinek mentális problémái vannak?

Amúgy volt egy lány a társaságban. A haverok bontottak érte. Nem volt az a klasszikus jó nő, de volt egy borzasztó nőies kisugárzása, kacér volt, állítólag egy istennő az ágyban.

3 srác életét tette tönkre akik beleszerettek, csak azt gondolták, hogy egy bipoláris személyiség zavaros embert lehet racionálisan kezelni (“majd türelmes leszek”, “majd megbeszélem vele”, “éreztetnem vele, hogy szeretem, és mellette állok”).

Kb fél-egy évig mindenki aki összejött vele a mennyországban érezte magát. Aztán jött egyik napról a másikra a mélypont. Volt, hogy a csaj kirúgta a pasit, de mivel a srácé volt a lakás, ezért szó szerint hajléktalan lett a lány, az expansi az utcáról próbálta meg összeszedni, hogy legalább addig ne menjen, amíg valami lakást nem talál. Volt aki évekig nem tudta feldolgozni az egészet.

Az első srác még valami 3 évig bírta, a végén ilyen pár hónapos ciklusban jöttek a pasik annak függvényében, hogy éppen magasan volt, vagy lent.

2x volt ilyenben részem. Én is azt hittem, hogy majd mellettem meggyógyul, jobban lesz, csak normális társ kell neki és nyugodt környezet...

Az elsőnél nagyon fiatal voltam, nem tudtam mivel jár ez.

A másodiknál pedig azt hittem tudok segíteni. De nem...

A hullámvölgyek, a képzelt dolgok, a mély lelki bántalmak, az hogy nem számíthatok rá mert nem tudom aznap hogy ébred...

Szerintem TE nem tudod elképzelni milyen egy ilyen ember.

Én csak ilyen klasszikus, mindennapi problémákat képzelek el "mentális problémával küzdő" címszó alatt, pl depresszióst, szociális fóbiást, ilyesmit. Nekem még ezek a "könnyed" betegségek is soknak hangoznak, amivel nem vagyok hajlandó, és szerintem nem is tudnék együtt élni, pedig az említettek még gyógyíthatók is. Mert milyen egy depressziós ember általános jellemzése? Kedvetlen, rezignált, negatív. Ilyen emberekkel nem igazán öröm és boldogság az élet, párkapcsolat ide vagy oda. Azt meg nem szeretném, hogy a párom csak miattam játssza meg magát és mutasson egy olyan képet, ami nem ő.

A komolyabb betegségeknél (skizofrénia, bipoláris zavar, akármi) meg úgy képzelem el az egészet, ahogyan a korábbiak leírták- kiszámíthatatlan, kicsit félelmetes, kezelhetetlen. Van épp elég szellemileg pont kellően egészséges ember a párkeresési piacon, inkább közülük választok társat magamnak, ugyanúgy, ahogy inkább a budapesti társadalomból keresek párt és nem Timbuktuból.

Nekem 3 ilyennel volt kapcsolatom, a "poen" pedig az, hogy pont a diagnosztizált mentális problemaval rendelkezővel lett teljesen normális kiegyensúlyozott kapcsolatom!

Az elsőnél 17 voltam, ő 2x próbált öngyilkos lenni egy csaj miatt. Teljesen leépítette az amúgy se sok önbizalmam es durva lelki bántalmazó volt, hangulatingadozással. A 2. súlyos nárci, de csak sok év múltán jöttem rá hogy mi a gond, szintén kiszámíthatatlan volt.

Az utolsó maradandó páromat skizoval diagnosztizáltak (bár sztem félre). Ő volt az egyetlen párkapcsolatra alkalmas ember ezt a legkomolyabban mondom. Abszolút felelősségteljes, magas érzelmi intelligenciaval. Az első kb 6 hónapban voltak hangulatingadozasok meg kiabalas ez tény (kb.3x), de ahogy érezte hogy stabil a kapcs úgy ezek teljesen megszűntek és vele a legkönnyebb az élet...

A rejtett mentális problemák sokkal veszélyesebbek lehetnek.

Nagyon jó válaszok jöttek, hadd írjam le én is a magam történetét.

Nekem volt egyszer egy mániás-depressziós barátnőm. Pszichiáter kezelte, gyógyszert szedett, de így is kezelhetetlen volt. 3,5 évig nyúztuk egymást. Egy ilyen nő nagyon tud szeretni, ragaszkodni, rengeteg érzelmi melegséget kaptam tőle. De - ahogyan nagyon helyesen írták már előttem - teljesen ki lehet készülni attól, hogy nem tudod, mi vár, ha hazamész. Amikor együtt vagy vele, nem tudod, mikor vált 180 fokot a hangulata. A legváratlanabb helyzetekben képes volt elsírni magát, mondjuk egy lakodalomban, amikor mindenki jól érzi magát körülötte és senki sem érti, őt mi lelte.

Hosszú távon persze a másik fél idegeit is kikezdi az ilyesmi. Mai eszemmel már ki tudnék lépni egy ilyen kapcsolatból, de fiatalon amiatt nem tudtam, hogy TÉNYLEG annyira tud szeretni, ragaszkodni egy ilyen ember.

Aztán ahogyan komolyodott (volna) a kapcsolat, a szüleinek be lettem mutatva, jegygyűrű meg lett véve, akkor kezdett el billegni is a kapcsolat: végül is a lány szakított. A fenti okok miatt teljesen magam alatt voltam 1-2 hónapig. Aztán szép lassan lenyugodtam, és rájöttem, hogy isteni szerencse, hogy elhagyott, és nem jött hozzám feleségül. Később egy darabig követtem a sorsát, csak rosszabbra fordult az egészségi állapota.

Undorító betegség ez, mert aki benne van, annak (legalábbis az én tapasztalatom szerint) nincs betegségtudata, tehát nem tud úgy tenni racionálisan a gyógyulásáért vagy szinten maradásért, mint mondjuk egy magas vérnyomásos vagy egy cukorbeteg. Sajnos a szülei sem okvetlenül racionálisan viszonyulnak a problémához. Először is, mert valamelyikük többé-kevésbé terhelt, nyilván tőle örökölte a hajlamot. Másrészt, mert nagyon kevés ember tudja önmagának bevallani: "Igen, az én gyerekem pszichiátriai beteg." Gondoljunk arra, hogy pl. autistáknál is milyen nagy arányban tagadják le a szülők a bajt maguk előtt - ami miatt persze a kezeléseket, fejlesztéseket is elutasítják. Itt még félig jó volt a helyzet: a családjában mindenki tudomásul vette, hogy orvoshoz kell járnia kontrollra és gyógyszert kell szednie. Csak éppen senki (beleértve a lányt is) nem akarta tudni, hogy pontosan mi ez a betegség, mivel jár, mire számíthat a jövőben. A pszichiátere (akivel szintén beszéltem) vagy nagyon rafinált volt vagy ő is pszichiátriai eset. Valahogy úgy éreztem, ő is csak ködösít, nehogy tisztán lássak. Lehetséges, hogy pontosan tudta, hogy a legjobb lenne menekülnöm ettől a nőtől, csak mivel betegének érdeke ennek pont az ellenkezője lenne (tehát legyen stabil párkapcsolata), ezért ezt nem mondhatta.

Szóval ezek után azt mondtam, hogy soha többé nem kezdek ilyen emberrel.

Aztán később szintén egy idegileg instabil nő mellett találtam magam. Enyhébb eset, de pont ezért nem ismertem föl.

Elgondolkodtam, hogy vajon bennem mi működik rosszul, hogy pont ilyeneket találok magamnak....