Nők! Azokat a férfiakat se sajnáljátok, akik valóban kedvesek, udvariasak, mégse veszik figyelembe a nők?

Azt mondják, inkább száz irigyed legyen, mint egy sajnálód. A sajnálat nagyon le tud húzni, semmivel nem leszel előrébb, ha nem veszed észre időben, simán bekerülhetsz egy ördögi körbe (teljesen mindegy, mi miatt), ha valami nem sikerül, tovább kell lépni, az élet megy tovább, ha vannak irigyeid, az azt jelenti, hogy valamit nagyon jól csinálsz.

Egyébként sokaknak az önértékelésük a legnagyobb problémája ezen a téren, meg hogy gyorsan akarnak sikert, bárkinél, olyanok, mint a felelőtlen kutyaszaporítók, nincs türelmük, mindent akarnak és azonnal, rágörcsölnek. Akinek nem inge, ne vegye magára.

Nagyon sokan nem is akkora vesztesek, mint amennyire gondolják magukról.

[link]

Más a biztatás és más a sajnálat..

#9

Sajnálatból még nem született JÓ kapcsolat.

Mesélek valamit. Van egy ismerősöm, ő nő, távkapcsolatban él, ez rendben is van neki. Ő munka terén nem túl szerencsés. Én is sokat küzdöttem, sokat voltam kölcsönzött munkaerő, pályakezdőként a válságba csöppentem, voltam nagyon magam alatt is, volt, hogy úgy éreztem, haszontalan vagyok, mert könnyen megszabadultak tőlem leépítés, gazdasági változások miatt. Ő hasonló dolgokat élt át. Az egyik ilyen többedik cégnél kollégák lettünk, akkor ismertem meg. Aztán onnan is el kellett mennünk majdnem egy év után, véget ért a projekt, az akkori főnökünk szintén elkerült a cégtől. Én akkor már pár éve tudatosan odafigyeltem arra, hogy ne hagyjam, hogy lehúzzon a többszöri újrakezdés, tegyem hasznossá magam, ha más nem volt, tanulni kezdtem valami újat nyelvet, vagy valami szakmait, ami a diplomámat kiegészíti, vagy valamit, ami amúgy is érdekelt már régóta, kihasználtam a holtidőt, addig is telt az idő, hasznosnak éreztem magam, és úgy éreztem, hogy ezek jó pontot jelenthetnek. Nem sokáig voltam munka nélkül, a mostani munkahelyemre kerültem, itt vagyok már pár éve. Kölcsönzöttként vettek fel, ideiglenes pozícióra, amit akár egy diák is csinálhat. Aztán kb. fél évvel később lett egy üresedés, szintén ideiglenes pozíció, megkérdezték, hogy ismerek-e valakit, akit tudnék ajánlani. Akkor két ismerősöm volt, akiről tudtam, hogy váltana vagy épp munkát keres. Ez az exkolléganőm volt az egyik. Mindkettőjüknek odaadtam az önéletrajzát, behívták mindkettőjüket. Ezt az exkolléganőmet alkalmasnak is találták, felvették. Viszont velem ellentétben ő továbbra is nagyon pesszimista maradt, én meg nem, kihasználtam a kínálkozó lehetőségeket, és éltem vele, nem, soha nem tapostam el senkit, itt akartam maradni, idővel felengedtem, befogadtak a csapatba, jól érzem magam köztük. Akárhányszor szóba került, hogy én hosszú távra tervezek itt, ő mindig nyavalyogva utalt rá, hogy nem reménykedik abban, hogy ez megtörténik, kölcsönzött munkaerő az csak kölcsönzött munkaerő, bármikor félrelökhetik, nem is nagyon törekedett. Én meg mindig megrántottam a vállam, hogy majd meglátjuk. Nos, az én szerződésemet idővel véglegesítették, az övét meg egy idő után nem hosszabbították meg. Tudom, hogy vannak, voltak, akik sajnálják, sajnálták, de mit ért a sajnálkozással? Belekerült egy örvénybe. Én meg akartam oldani ezt a problémámat, továbbléptem a sajnálkozáson, és kimásztam, kerestem egy célt, amit el akartam érni, és eszközöket hozzá, hogy elérjem, nem kattogtam állandóan a sajnálkozás mocsarában. Tudod, mit? Ez nem csak a munkaügyi helyzetemen javított. Amíg mélyben voltam, láthatatlan voltam, nem éreztem jól magam, és tudom, hogy ez látszott is rajtam, most, hogy rendben vagyok, jobban észrevesznek, olyanok is, akik számomra vonzók, és keresik a társaságomat.

Társkeresésnél sem szabad megrekedni, a sajnálkozás nem segít, persze, mindenkinek jólesik, ha kicsit ápolgatják a lelkét, de ha túl sokáig tart ez az időszak, és az érintett nem veszi észre, és nem indul el kifelé belőle, akkor nemhogy javulni nem fog, de még rosszabb is lesz.