Menjek pszichológushoz, vagy mi tudna segìteni rajtam?

Gyerek voltam,17 éves, megismertem egy kedves srácot, olyan volt a vaj, kenyérre lehetett kenni... Mindig a kedvemben járt, keresett, odavolt értem... Nem tartott sokáig megkedvelni, főleg beleszeretni... Ő volt az első komoly barátom, ő már egyetemre járt, én még középiskolába, de terveztük, hogy megyek hozzá albérletbe. Aztán egyszer csak megritkultak a dolgok, betudtam annak, hogy sokat tanul, nincs annyi ideje, fáradt... Aztán egyszer észrevettem, hogy egy 36éves nőnvel irogat elég pikáns dolgokat... Aztán nem ismerte be, összevesztünk, szakitottunk. Ezideig a csalädomnak nem mert bemutatkozni, én mentem hozzá mindig, ezt a mai napig nem értem. A szülei kedvesek, bár eleg furcsák... Sokszor napokra eltűnt, volt, hogy egy hétig nem is keresett, mert "baja van, es egyedül akarja megoldani". Egy év letelt a szakitás óta, kezdtem magam élő embernek érezni... Aztán egyszer csak megint megkeresett... Bocsánatot kért, amiért szemét volt, találkoztunk. Én még szerettem, ezért belementem vele újra... Szeptemberben már együtt laktunk, az első két hétben minden oké volt... Aztán egyszer csak abbahagyta az iskolát... Azt hazudta egész évben, hogy nincs tanár, elmarad az óra, beteg a tanár, igy úgy amúgy... Iskola helyett egész nap reggeltől éjfélig játszott a számìtógépen, hozzá se lehetett szólni, ha igen, akkor nagyon mérges volt a játék miatt, ha nem vittem be neki enni, akkor az se zavarta volna, hogy még nem is evett... Nem fürdött, nem mosott fogat, azt hazudta, hogy otthon se szoktak... Aztán sosem jött el velem sehova, de ha én elmentem, féltékeny lett... Aztán eljárt biciklizni, mikor hazajött, mindig azt mondta elesett, hárman negyen nekimentek, de ő laposra vert mindenkit... Aztán mesélt mindig egy "x" (nem irom ki) nevű nagybátyjáról, aki egy ezredes, idegenlégiós, bmwje meg a4es motorja van, a legszuperebb, és ha baj van, akkor csak csettint, es jön x, és segit... Mert x hatalmas kopasz izomrambó és mindenki fél tőle... Aztán eltelt a nyár is, harmadszorra kezdte el diákhitelből az egyetemet, levelezőn most...együtt jártunk, de kilenckor már smst irt hogy nincs tanár, nem jött a tanár... Ő csak azért jár le a városba mert x-nek oda kell adni egy titkos katonai pendriveot, nézte is, hogy nem e üldöznek minket... Aztán a bajok ott vannak, hogy a barátai amerikába vannak, hivták őt is, csak nem ment ki... A kapcsolat elején se voltak barátai csak a számitógép...állandóan az első exe volt a téma, hogy ismerte x-et es a csaj is rambólány, mindenkit lever, nem vagyok hozzá fogható..... Igazából soha senkihez se voltam neki fogható...sosem dicsert meg, de nekem hangoztatta, hogy de ez meg az de szexi, sportos es szép... Amikor hetekig nem jelentkezett vagy napokig, és aggódtam érte, akkor ideges volt mindig, aztán mindig hirtelen nyájassá vált...azt vonta meg tőlem amivel tudja hogy örömet okoz... Sokszor kegyetlenül viselkedett, mint akinek nincsenek érzesei, és eszre se vette soha... Annyira manipulált az egesszel, hogy nem tudtam tőle soha elszakadni, pedig tudtam, hogy ez az egesz nem normális... Az elején magamat okoltam, mert azt hittem nem vagyok elég jó, nem teszek meg érte mindent, aztán egyszer csak interneten rátaláltam az alexitimiásokra, akik nem tudják kimutatni az érzelmeiket, az aspergeresekre, akik különlegesek, aztán a szociopatákra, amiből minden illik rá, aztán a kényszeres hazudozókra... Rájöttem, hogy rájőtt, hogy tudom, hogy valami nincs rendben, mondtam neki, hogy nagyon furcsa, szerinte semmi baja, én beteg vagyok... Azt hiszi hogy az élet is egy videojäték amit ezerszer ujra lehet inditani...ahol mindenki ellenség, ahol el kell pusztitani az ellenséget... Engem is...mert rájöttem hogy furcsa, és igy már nem vagyok jó, mert nem tud kihasználni, mert ellene vagyok... Semmiért nem vállalja a felelősseget, talán "x" ezredeshez kéne fordulnom, hogy magyarázza meg...

Aztán a szép emlékek is eszembe jutnak, olyanokat csináltunk, amikre vágytam... A fűben egy pléden vártuk meg a naplementét... Csak a mosolyára meg a nevetésére az érintéseire tudok gondolni... Olyan mintha ezek elnyomnák azt, aki valójában... Most értetlenül állok, nagyon össze vagyok zavarodva, folyton azon jár az eszem, hogy mi történt... Hogy történhetett ez meg... Hogy beteg e tényleg, vagy velem van valami baj... Nem értem az egészet, csak azt tudom, hogy volt, amikor boldog voltam vele, de aztán hamar átváltozott... Miért hagytam ezt, miért nem hagytam ott előbb, miért hittem azt, hogy tudok rajt segìteni, változtatni, minek pazaroltam rá éveket, energiát, törődést, szerelmet, hogy egy szép nap ellenem forduljon, kidobjon azzal, hogy menjek a pcsába, fogjam fel, hogy vége, de nem tudja megmondani miért... Annyiszor próbáltam kirángatni, örömet okozni... Azt hittem, hogy idővel sikerülni fog... De nem ugy lett... Talán attól is fél, hogy nem élte ki magát, vagy túl sok voltam, fogalmam sincs. Én ebbe tönkrementem, rengeteg fájdalmat okozott, rengeteget sìrtam miatta... De nem tudtam elszakadni... Nem tudom miért nem...