Komoly kapcsolat 21-26 évesen, tényleg a legszebb éveink elpazarlása?

Én nem gondolom a tartós kapcsolatot pazarlásnak, főleg ha tényleg tartós, és vele képzelem el öreg napjaimat is.

Ha mégsem jön be, akkor meg tapasztalat, tudod legközelebb mit csinálj, mit ne csinálj.

A másik meg én házasságba élek, 25 éves vagyok, de engem a férjem teljes mértékig támogat minden hülyeségemben. Magyarán szabadabb vagyok, mint ha egyedül lennék (több mindenre telik, több mindent ki tudok próbálni, utazás ..stb).

Soha nem számoltat el, nem parancsol nekem.

Rendben, azt nem díjazná ha k*rvának állnék és fűvel-fával lefeküdnék, de megmondom őszintén erre nem is vágyok.

22 éves vagyok, 5 éve élek párkapcsolatban és több mint egy éve költöztünk össze. A szülői házból összeköltözni egy férfival teljesen más.

Szülők esetén sokszor jellemző, " amíg az én házamba laksz azt csinálod amit én mondok". A párom nem mondja meg mit csináljak, nem kell beszámolnom neki arról, hogy éppen most hol jártam, amikor pedig a szülőkkel együtt éltem, ezt elvárták tőlem.

Az álmaimat és a céljaimat ugyanúgy megtudom valósítani mellette is. Utazgatni tudunk együtt is.

Szóval, lényegében aki párkapcsolatban él, (itt egy normális párkapcsolatra gondolok), az nincs korlátozva semmiben, max. annyiban, hogy nem fekszik össze-fűvel fával.

Szóval én nem értek egyet azzal amit itt leírtál.

Én nem vágyom olyan fajta szabadságra, amilyet te itt leírtál. 21 évesen komoly kapcsolatom van.

Lehet, hogy azért érzed így, mert a te családi mintádban az együtt élő felek kevesebb szabadságot adnak egymásnak, mint nálunk? Ha a szüleim nem adnák meg azt a szabadságot, amit kapok tőlük, lehet, hogy én is szeretnék egy darabig egyedül élni.

Most elgondolkoztam a kérdéseden, mivel lassan 2 éve járok egy sráccal és 21 éves vagyok.

Otthon élünk mindketten, anyagi helyzet meglehetősen kilátástalan, ráadásul nekem se külön szobám, se semmi magánszférám nincs, kvázi 21 éve. Igazából az a szerencse, hogy jól kijövök a családommal, mert még ennek ellenére is megőrjít ez, hogy mindig mindenki egymás szájában van, mindenről tudunk, akkor is, ha nem akarunk tudni, a pasizás/csajozás csak nehezíti az egészet, mert most akkor ki menjen el otthonról, de ő neki nem jó, neki tanulnia kell, de ő szeretne átjönni, a pár zavarja a testvért, szülőt, de nem tehet róla, mert totálisan nincs semmi magánszféra...

Ha úgy nősz föl, hogy 21 éve SOHA nem tudtál félrevonulni sehova, ráadásul te vagy a legidősebb, tehát neked kéne először elhúzni otthonról, akkor szerintem a komoly kapcsolattal való összeköltözés (és itt most persze harmonikus kapcsolatot vegyünk alapul) még mindig ezerszer több szabadságot, nyugalmat, magánszférát és lehetőséget ígér, mint a tomboló életmód ahol legfeljebb szexelek pár pasival, aztán mehetek haza a nyüzsgésbe, amire nem is vágyok. Nem olyan könnyű csettintésre elköltözni, pláne ha semmi háttértámogatásod nincs.

Persze értem a te érvelésedet is, azok a barátaim, akiknek mindig is kijutott a jóból, külön szobából/emeletből, és semmiben nem voltak korlátozva, annak nincs is kedve az összeköltözéshez, de még csak az elköltözéshez sem, ha a fizetése még engedné is. Ahhoz túl jó nekik otthon, minden úgy ahogy van.

Én nem fogom fel időpazarlásnak a kapcsolatomat, nyilván nem azért járok vele, hanem mert el tudom képzelni vele a jövőt. Ha pedig mégsem illünk össze, ez 1-2 éven belül úgyis kiderül, és akkor még mindig csak 22-23 éves leszek, amikor szerintem azért még bőven előttem van az élet.

21L

Akkor igen, ha tehernek éled meg a kapcsolatod, de akkor meg nem kell ilyesmibe belemenni.

Nekem az adta meg a legnagyobb boldogságot is az igazi felszabadultságot/szabadságot, hogy megismerkedtem a vőlegényemmel.

Egy jó kapcsolatban nem kötöttségek vannak, hanem lehetőségek, és rengeteg jó pillanat, EGYÜTT (meg persze külön is, ez nincs megtiltva).

24/N