Mennyit adtál fel magadból hogy jól kijöjjetek a pároddal?

"Ti mennyit engedtetek az évek alatt magatokból hogy a lehető "leg-problémamentesebben" éljetek egymás mellett?"

Fura, szerintem pont az kreálja a problémát, ha nem lehetsz önmagad.

Egyáltalán nem létezik olyan, hogy két ember 100% összeillik, mert minden ember más, még az ikertestvérek se egyformák, akkor hogy passzolhat valaki össze a másikkal teljes mértékben? Tessék?

Őszintén szólva amúgy az az egészséges párkapcsolat/házasság, ahol az emberek tudnak kommunikálni, de nem csak azt, mert az kevés, inkább úgy fogalmaznék, hogy átérzi a másik nézetét, problémáját és hajlandó támogatni, változtatni, kompromisszumot kötni, tolerálni a másikat.

Mellesleg 50:50 fajta kapcsolat se létezik, de olyan már igen, mint pl. 40:60, vagy 70:30,tehát a végeredmény, hogy hol az egyik enged, hol a másik, észreveszi hogy hibázott, vagy hogy a másiknak van igaza.

Egyértelműen ezekre mondják azt, hogy egyenrangúak, nem nyomják, vagy emelik a pedesztálra a másikat.

Magamból semmit. Az életvitelemen változtattam ezt-azt, de miért lennék olyannal, akinek pont én nem vagyok jó?

Nyilvánvalóan a hűség alap, a szabadidőmet eddig is tiszteltem annyira, hogy ne basszam tele munkával és egyéb kötelességekkel, erről rendelkezni közös megegyezéssel szintén alap. Nyilvánvalóan nem csinálok olyat, ami a páromnak kellemetlen vagy rosszulesik, mert nem akarok egy szar lenni, aki mellett a számára fontos ember szarul érzi magát. Nem adtam fel érte semmit, ami számomra kedves, de el tudtam engedni dolgokat, ami nekem nem volt fontos, neki viszont szükséges volt ahhoz, hogy komfortosan érezze magát velem. Például külön nem megyünk bulizni, csak együtt. Nyilván én sem érezném jól magam a tudattól, hogy ő közben engem vár haza vagy velem akarna lenni, értelemszerűen nem csinálom. A házimunka egyedül is alap volt, az is teljesen alap, hogy rendben legyek és az otthonom is. Az egy könnyebbség, hogy erre ketten vagyunk e annyival több munka nincs két emberre, amennyivel jobban elosztható így. Az edzésről nem mondtam le miatta, a karrieremről sem. A kutyáimról és a családomról sem. A barátaim közül azok repültek, akikről egyedül nem tudtam belátni, hogy csak kihasználnak. De nem azért, mert a párom rám parancsolt, hogy dobjam ki őket, hanem mert hozott olyan érveket, amik abszolút jogosak voltak.

Szóval, ilyesmik.

Nem vagyok manipulálható és nem hagyom magam, de jogos érvekkel és jogos igényekkel szemben nem fogok önérzeteskedni. Amíg azt látom, hogy a közös döntés nekem is az érdekem szolgálja, addig szívesen döntök aszerint.

Semmit.

Önmagamat adtam az első perctől fogva.

"A szerelem nem elég, ha nincs benne tudatosság, megfelelő önismeret, ezen belül érzelmi intelligencia, kompromisszumkészség, szeretetalapú kommunikáció, lemondás, türelem, döntés, és összetartó szeretet. Senki nem születik igazi társnak, csak valaki mellett válhat azzá. Jelen van mellettem, válaszkész, belecsiszolódik a kapcsolatunkba, és engedi is önmagát igazivá tenni."

Ebbe minden benne van.

Nem lehet ezt így meghatározni...

"Nyilvánvalóan nem csinálok olyat, ami a páromnak kellemetlen vagy rosszulesik, mert nem akarok egy szar lenni, aki mellett a számára fontos ember szarul érzi magát."

Ez jó, de mit szólnál, ha szarul érezné magát attól, hogy jársz edzeni?

Teljesen egyet értek a hetes válaszolóval. Úgy kell part választani, hogy minél inkább passzoljatok. Szerintem annál jobb egy kapcsolat, minél kevesebb kompromisszumot kell kötni.

Két éve élünk együtt a párommal és egy dolgot nem tudok mondani, amiben igazodnunk kellett volna egymáshoz, mert annyira nagy az összhang köztünk. Jó lenne, ha mindenkinek ilyen kapcsolata lenne.

Folyamatosan tojáshéjakon lépkedtem és többek között ebből is elegem lett.

Egyébként szerintem sem egészséges az,ha hosszú távon nem lehetsz az,aki valójában vagy.Ugyanis számomra ez egyenlő azzal,hogy nem kérdezhetek,nem hozhatom fel az érzéseimet,mert azt azonnal számonkérésnek minősíti a másik fél.Folyamatosan csendben kell lennem.Ami önmagam ledgradálása.