Nem hiányzik az a szabadság, amitek azelőtt volt, hogy lett párotok? Az a rengeteg szabadidő, a jóval kevesebb kiadás, a saját légtér és én-idő, a kompromisszum mentesség, az alkalomadtán előforduló viták hiánya, stb.?

Az a baj hogy valóban vannak olyan emberek akiknek sok én-idő kell, függetlenül attól mennyire szeretik a másikat (én is ilyen vagyok)

Együttélésnél egy több szobás, házban vagy lakásban ez nem okoz különösebb problémát, de egy egyszobásban már nemigazán működhet hosszú távon.

A kiadások együttélés esetén pedig nemhogy nőnek, hanem csökkennek, hisz minden megoszlik. Kivéve ha sok a program (ami kell is), mert akkor még ha megosztják is plusz. De az meg nem olyan vészes, és meg is éri.

Én alapból a párom mellett nőttem fel kb, mert 19 voltam mikor megismertem. Szóval a szüleimtől rögtön hozzá költöztem, nem is volt olyan, hogy egyedül, teljesen szabadon éltem volna.

De sok szabadidőm van mellette. Csomót eljárok, ő ha van kedve jön velem, ha nincs kedve nem. Otthon is elvagyunk egymás mellett, mindenki csinálja a saját kis dolgait, ha van mondanivalónk beszélgetünk, ha nincs akkor nem.

Szerintem ebből a szempontból összeköltözés után megnő a szabadideje az embernek, mert randizgatós korszakban egy csomót elvisz maga az utazás, ha már találkozol a másikkal, akkor kell programot csinálni, rákoncentrálni teljesen a párodra. Ha meg már egy ideje együtt éltek, akkor simán lehet otthon punnyadni egymás mellett, nincs meg az a nyomás, hogy mindenképp csinálni kell valamit, és közben szórni a pénzt, meg alig van időd tényleg pihenni.

Nem. Együtt élünk, nem hiányzik semmi az életemből, továbbra is szabadok vagyunk.

Ugyanannyi szabadidőm van (igazából pont hogy több, mert most csak dolgozok, régebben tanultam+melóztam).

A kiadásaim sokkal alacsonyabbak, hiszen ketten élünk a házban, ami jóval gazdaságosabb.

Saját légtér és én-idő biztosítható így is, nem értem ez miért lenne gond, ugyanúgy le tudok ülni esténként olvasni.

Kompromisszum-mentesség szerintem nem igazán létezik, hacsak nem remeteként élsz a hegyekben, szóval ez nem nagyon változott a kapcsolattal.

Vitázni meg nemigen szoktunk, ha mégis akkor konstruktív, nem bánom.

Nem olyannal kell együtt élni aki az ember idegeire megy, és ezek a problémák fel se merülnek.

Nekem néha hiányzik. Főleg az elején hiányzott, meg, mikor home-officeba kezdtünk mindketten itthonról.

Ma már annyira nem. Szerintem több lett az én időm is, meg nem is tudok mit csinálni már egyedül a lakásban (csak házimunkát, azt meg ki akar).

A kiadásokat megosztjuk, semmi teher nincs benne. Így is sok szabadidőm van, mert mindketten elég magunknak való zípusok vagyunk és simán elfogadjuk és biztosítjuk egymás énidő és saját tér iránti igényét. Fontos dolgokban nem kell kompromsszumot kötnünk, mert ezekben megegyezünk, apróságokban meg nem teher. Barátságokban is kell néha kompromisszumokat kötni, ez minden emberi kapcsolat alapja. Vitáink ritkán, de vannak, de hol nincsenek? Abszurd lenne azt hinni, hogy ez kikerülhető. Megbeszéljük, változtatunk, túllépünk rajta és utána sokáig nincs súrlódás.

Nekem ez az első olyan kapcsolatom, ahol többet ad bele az életembe, mint amennyit elvesz belőle, ami azt jelenti, hogy a megfelelő emberrel vagyok együtt és hogy megfelően, játszmamentesen, őszintén kommunikálunk egymással.