Valóban önző vagyok és csak magamra gondolok? Akik már anyukák, valaha éreztek ilyet?

26 évesen már elkezdtünk próbálkozni (végül 27 évesen szültem), de előtte nekem is voltak ilyen érzéseim. Mondjuk nekem céljaim is voltak, voltak elég határozott elképzeléseim, hogy pontosan miket szeretnék elérni az előtt, hogy babázni megyek. Egyáltalán nem tartom jó dolognak, hogy ne dolgozz, merthogy te majd úgyis a gyerekekkel foglalkozol. A férjem programozó, gondolhatod, hogy az ő bevétele(i) mellett az én fizetésem zsebpénz, mégsem mondott soha ilyet, hogy ne legyek önálló meg ne próbáljam meg a karrierem építeni (miközben ezt szerettem volna), csak mert megélünk anélkül is. Nekem ez itt kicsit gyanús ebből, hogy a párod visszafog téged és olyasmire akar rávenni, amit te nem akarsz. Ami ellen te tudatalatt is lázadsz és ezért sem érzed magad késznek még a gyerekvállalásra. Már nyilván csak a leírtak alapján, ez simán lehet az én agymenésem.

Te mit szeretnél elérni, mi az a pont, aminél úgy gondolod most, hogy ha jönne a baba, nem bánnád? Utazás, ilyen-olyan hobbi megvalósítása, karrier, akármi. Ha elégedett vagy azzal, amit egyébként is csinálsz az életben, magaddal, felnőttként kompetensnek és értékesnek érzed magad, akkor szerintem előbb jön el az az érzés, hogy "már csak a gyerek kell a boldogságomhoz", mintha most, mielőtt még egyáltalán vágynál rá úgy igazán, bele vagy már helyezve ebbe a klasszikus "nőnek a konyhában és a gyerekkel a helye" szituációba. A gyerekvállalási kedv szerintem sok esetben azzal a megalapozott bizalommal jön meg igazán, amikor tudod, hogy nem maradsz egyedül a problémákkal, a párod akkor is támogatni fog, ha éppen a legrosszabb passzban vagy, és nem árt az a fajta önbizalom is, hogy egyedül is meg tudj állni a lábadon, ha esetleg akármilyen okból egyedül maradnál a gyerekkel. Ha már magában a kapcsolatban nem bízol (a fent részletezett agymenésem pl ezt okozhatja), akkor ott kb addig nem leszel kész a gyerekvállalásra, amíg nem kezd el a biológiai órád vészesen csörögni, az meg még azért szerencsédre messze van.

Valaki fentebb írta a pszichológust, nem rossz ötlet, de azért szerintem annyira nem durva 26 évesen még fiatalnak érezned magad ekkora felelősséghez és elköteleződéshez. Akárhogy is, csak és kizárólag akkor szabad belevágnod, miután már biztos vagy a dolgodban és tudod, hogy 10000%, hogy ezt akarod.

Én 25 éves vagyok jelenleg. A párommal 5 év után szakítottunk, majd egy év kihagyás után, lassan egy éve újra együtt vagyunk. Óvónő vagyok, nevetséges fizetéssel. De nem ezek miatt nem vállalnék most gyereket.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy, ha véletlen terhes lennék, megtartanám-e? Eleve sokat foglalkoztat mostanában a téma. Szerintem attól, hogy valaki 25-26 éves, még egyáltalán nem biztos, hogy készen áll az anyaságra. Rengeteget fejlődtem, tanultam, formálódtam az elmúlt néhány évben. Imádom a gyerekeket, de még nem biztos, hogy meg tudnék adni neki mindent és nem anyagilag gondolom. Ha valaki nem érzi azt a legyőzhetetlen vágyat a gyerekre, akkor szerintem nem szabad bele vágni. 16 fős a csoporton és ebből 6 kisgyerek van rendben lelkileg, kettő autista, amiről nem a szülő tehet, a többi viszont érzelmileg sérült. Épp azért, mert boldog, boldogtalan "készen áll" az anyaságra, aztán útközben meggondolja szegény gyerek meg nő mint a dudva, nem alakulnak ki a normális kötődései a szüleivel, az anya verbálisan agresszív és/vagy elutasító, mert idegesíti a gyerek és az egész ami vele jár, vagy a gyerek mellett 30+ is örök tinédzser és szegény gyerek rendszeresen le van passzolva, mert a szülők buliznak, aanyu pasizik stb. 2 örökbefogadott gyerekem is van, az egyiket verték és eheztették ezért ki lett emelve a családból, a másikat a nagymama 6 naposan fogadta örökbe, mert apu és anyu lepattant, mint aza abizonyos a sezlonyról és azóta se jött egyik se látogatni, az immár lassan 6 éves kisfiút. Egyik sem cigány, mielőtt ez lenne a kisogás. Sőt 2 cigány kisgyerek és egy arab van a csoportomban, ebből az arab és a cigány kisfiú körül van rajong a, egészséges önbizalma és lelki egyensúlya, énképe van, egy kislányt meg hurcibál az anyukája két város között, mert apa néha elveri és olyankor hazaköltözik. De maga a kislány ennek ellenére is magabiztos, kiegyensúlyozott, mert az anyukákával hihetetlen erős a kötődése. Ezeken a szülőkön, akiknek a gyermeke rendben van, látszik, mikor jönnek a gyerekért, hogy hiányzott nekik, szívesen fogadják az udvaron gyűjtött kincseket, szívesen, mosolyogva, érdeklődve hallgatják mi minden történt aznap, képben vannak a gyerek baráti kapcsolatával, érdeklődnek, hogy teljesít az oviban stb. Van olyan szülőnek, aki nem hajlandó se szülőin, se fogadóórán megjelenni, mert a lényeget le tudjuk írni neki face-n is, vagy amíg a gyerek öltözik, elmondhatjuk az ajtóban. Egy-egy fogadó fél-1 órát is igénybe vesz, van, hogy többet is, ha gond van a gyerekkel. De őt nem érdekli, neki erre nincs ideje.

Lehet, hogy önzőség várni és csak akkor szülni, ha tényleg vágysz is rá. Bár szerintem nagyobb önzőség egy tiszta kis életet örökre megnyomorítani azzal, hogy állandóan érezteted vele (és jellemzően nem tudatosan), hogy útba van, hangos, zavar és akadályoz mindenben. A gyermek felé áradó szeretet és figyelem vagy jön belülről, vagy képtelen leszel megadni neki, mert valóban rengeteg mindent vesz el, akadályoz egy gyerek. És ahhoz, hogy ne ezt vedd észre, hanem azt a sok szeretetet, figyelmet, apró kincset, amit ad, amit hozzátesz a napodhoz, az életedhez, ahhoz az kell, hogy ne kényszer legyen, hanem szabad döntés a gyermekvállalás. Szerintem ezt kéne globálisan megérteni az emberekkel.

Egy teljesen átlagos belvárosi óvodában dolgozom ~80 gyerek között, egy megyeszékhelyen és ezen gyermekek legalább fele lelkileg sérült. Szerintem ijesztő a gondolat, hogy a szülők előbb megnyomorítják őket, majd nem ismerik be a hibáikat és nem viszik pszichológushoz a gyermeket, aztán, vagy valahogy helyre teszi magát majd felnőtt fejjel, vagy tovább adja ezt az egész pakkot a saját gyermekének.

Tehát nem, szerintem egyáltalán nem önző, aki felismeri, hogy nem alkalmas gyermekvállalásra és vagy letesz róla, vagy ha vágyik amúgy gyerekre, meg árja azt a pillanatot, amikor tényleg akarni is fogja, nem azért szül, mert úgy szokás, mert benne van a korban, mert a többiek is szülnék, mert a párja, a szülei, a szomszéd Náncsi néni azt akarja, mert nem ők fogják nevelni, nem nekik kell türelemmel, odafigyeléssel, szeretettel fordulni hozzá azokon a napokon is, mikor semmi máshoz sincs türelme, nem nekik kell felállítani és következetesen betartani és betartatni új szabályokat és nem nekik borítja fel fenekestül két évtizedre az életüket a gyermek.

Szabad joga nem elbacni senki életét a kérdezőnek és minden más nőnek is. Mert egy nem kívánt baba (akkor is, ha direkt hozták össze) tönkre teszi a szülő életét és így a szülő nem képes egészséges gyermeket nevelni, ezzel súlyosan károsítja azt a gyereket.

Az anyaság csodás dolog, de csak, ha teljesen önszántadból, a következményeket mérlegelve és elfogadja tudsz belevágni. És még úgyse fáklyás menet.

Én húszévesen szültem, az akkori naplómba azt írtam, hogy majd kb 10 év múlva szeretnék gyereket. Hát nem egészen úgy alakult.

Ahogy megismertem rengeteg emberi történetet ezzel kapcsolatban, úgy gondolom nem jobb vagy rosszabb egyik kor sem, mindegyikben van nehézség, te döntesz mindig.

"elég durván összevitáztunk és egyszer csak azt mondta, hogy ő úgy veszi észre, hogy soha nem fogok akarni gyereket és féltem a saját biztonságomat, és ez önzőség, mert az ő akaratát figyelembe sem veszem"

Akkor a gyokerkezelest kezdheti magan a kanid :)

36F incel

Volt olyan kapcsolatom ahol nem akartam gyereket. Vége is lett. A férjemmel első perctől éreztem, hogy tőle kell egy gyerek.

Ha ennyire év után te ezt nem érzed, akkor nem is fogod. Vagy magadnak se vallotta be, hogy egyáltalán nem akarsz.

Ha nem akarsz gyereket, akkor ne hagyd magad belerángatni.

Mondd meg a párodnak, hogy nem akarsz gyereket. Ha kell neki így is a kapcsolat, akkor jó, ja nem kell, akkor keressen mást, aki majd szül neki.