Mi dolgom lehet a mostani életemben azzal, aki egy előző élünkben megölt engem?

Oké, az ezós részt leszámítva tudom minek néz ki ez az egész. Apám korú (szó szerint, egy nap van köztük), sikeres, ismert, sármos. Ha azt mondanám jóképű, túloznék, bár ízlés dolga, nekem pl. tetszik (bár meg kell valljam első látásra ez nem volt így, sőt harmadikra sem), objektíven nézve kb. 6-7/10-es, karakteres vonásokkal. És még csak nem is magas :D (nem mintha érdekelne (úgy általában sem)).

Nem tartom magam aranyásónak. Kaptam már férfitól ajánlatot 2 év házasságra, napi szexszel (és nem csalhatom meg), rendezvényeken megjelenéssel havi 400ezer Ft-nak megfelelő dollárért és ausztrál állampolgárságért. Természetesen nemet mondtam.

És csaltak is már meg, abban is van tapasztalatom.

Tudom, úgy hangzik okokat keresek miért is kezdjek ki egy házas emberrel. Ez egy elég bénán hangzó indok lenne, még akkor is ha tudom, hogy igaz. Nem nyugtatná meg a lelkiismeretemet. Igazából ez a tényező, mióta tudom, aggaszt. Az érzés, hogy találkoznunk kell egymással, mégsem múlik. Nem azért mondom, hogy nyugtassam magam, hanem mert igaz: ha minden rendben van a házasságukkal, a megismerkedésünk, bármi legyen a kimenetele, nem tud belerondítani. Ezt már azt hiszem ennél a kérdésnél is mondtam. Abban sem befolyásolhatom, hogyan érezzen irántam. Én csak abban dönthetek, felkeressem-e őt vagy sem. És ezt már nagyon nem tudom. Egyre erősebb bennem a vágy, de a félelem is egyre erősödik. Félek, hogy tényleg felismer engem, ha nem is tudatosan, és mély érzelmeket váltok ki belőle. Ha így lenne, mivel én is érzelmes vagyok, és ő méginkább az, félek, egyszerűen kicsúsznának a kezemből a dolgok, elveszteném az irányítást. És pont, hogy tudni szeretném mire is megy ki ez az egész.

Rájöttem amúgy mi a baj, miért nem haladok sehova. Azt már nagyjából tudom, ő hol hibázott - de ez számára fontos. Azt kellene kiderítenem, én mit rontottam el. De hiába, mindig csak őt látom, és ő teljesen lefoglal. Próbálok figyelni a múltbéli énemre, de nehéz. Ő jelentett számomra mindent. Hiába, csak őt tudom felidézni, és főleg a vele kapcsolatos érzelmeket. Minden más maximum egy villanás...

Azt hiszem ott hibáztam, hogy nem voltam elég figyelmes, és türelmesebbnek is kellett volna lennem vele. Ő bízott bennem, mert akkoriban még volt súlya, ha az ember ígért valamit, de én iszonyúan vágytam rá, akartam, és iszonyúan forrófejű is voltam. Most sem hiszem, hogy rossz volt, amit tettem. (Pont ezért tehettem ezt meg többször is (?)) Felvállaltam a szerelmünket. De mégis hibáztam. Felkészületlenül érte, sokkolta, és a szavam is súlyát vesztette, nyilván a bizalma is megingott irányomban. Csak a megtorlásban lehetett biztos, rólam hirtelen nem tudta mit higgyen és a lehető legrosszabb dolgot tette. Lehetőségem sem volt kárpótolni, vagy egyáltalán csak belátni a dolgokat... Tudnom kellett volna... hisz ismertem... naiv voltam, mert annyira de annyira szerettem... Nem tudom hogyan csalhat könnyeket a szemembe most is, ahogy leírom, de mintha átélném újra. Érzem a tehetetlenséget, a régmúlt szerelmet, és a fájó szorítást a mellkasomban. Azt hiszem én most ébredtem erre rá először, de ő már akkor megbocsátott, miután rámborult, és az utolsó lehelletéig beszélt hozzám. Nem lehetnék biztos ebben... mégis, valahonnan tudom. Érzem. Mégsem neki kell most az én bocsánatom. Nekem kell az ő bocsánatát (újra?) elnyerni. Kijavítani a hibámat, és most másképp csinálni. Mert ez nem arról szól ő akkor megbocsátott-e, vagy én most megbocsátok-e neki, hanem a sorsunkról. A feladatunkról. Ehhez tudnom kellett, hogy hol hibáztam. Ő (akármilyen mélyen is, de már) tudja.

Ami az egyre erősödő félelmemet illeti, talán rájöttem az (egyik(?)) okára. Eddigi életem során, akárhányszor került veszélybe az életem, biztos voltam benne, hogy még nem halhatok meg. Már kölyökkoromban is úgy éreztem, rám valami vár, egy fontos feladat, ezért még nem halhatok meg (legalább is csak úgy balesetben). De ezzel nem nagyon játszottam, hisz abban viszont mindig is hittem, hogy súlyosan megsérülhetek, szóval azon kívül, hogy párszor majdnem elcsapott a kocsi (nem direkt kerestem az ilyen helyzeteket), vagy átúsztam a Lágymányosi (?) öblöt a szélesebbik részén előzetes gyakorlás nélkül, minimális mellúszás tudással (ja és rettegek a fulladástól, ezért utálom azt is, ha víz megy az arcomba, így arcot is mindig külön mosok, zuhanyzás közben soha) (és igen, itt konkrétan egy, azaz egy alkalommal direkt tettem próbára az elméletem) nem kísértettem a sorsot. Ma viszont, ahogy kb. 10 hónap kihagyás után bringára pattantam és bénáztam, eszembejutott ez a dolog. Rájöttem, hogy úgy érzem, miután találkozok vele, el fogom veszíteni ezt a védettséget, és bármikor meghalhatok. Jó, ez egy oltári nagy baromság. De pár pillanatra így éreztem, teljes bizonyossággal. :/

Az imádott "módszereitekkel" élve: Ádámra és Évára milyen bizonyítékod van! Izgatottan várom erre a válaszod.

És mennyivel volt kevesebb élőlény akkor, mint most? Vagy csak ember volt kevesebb? Mi az a lélek? Honnan szárazik? Osztható, vagy oszthatatlan? A te szegényes fantáziád önmagában bizonyíték-e arra hogy nem létezhet, amit már számtalan ember megtapaszta

És oké, tegyük fel nincs reinkarnáció. Csak egyetlen pillanatra feltételezem. Milyen egyéb magyarázatok vannak az általam megtapasztaltakra? Azt a bizonyos álmomat talán átvitten kellene értelmeznem? És a gyerekkori látomásom? Hogy láthattam az akkori arcát? Akár láthattam volna is, hallhattam volna is róla, de mivel ez nem(!) történt meg, (s ha igen sem érdekelhetett különösképpen - de hát csak egy kölyök voltam, nem izgattak a hozzá hasonló emberek(s ez ma is így van, ő a kivétel)), ezért kaptam egy másfajta üzenetet róla. És képzelt barátként az ő fiatalkori énjét írtam le, az ő külső tulajdonságait (nagyjából, pl. a magasságát nem találtam el, s a szőrmennyiségét sem :D de még csak hasonló embert sem ismertem, mint akit leírtam - s főleg mint amilyennek konkrétan elképzeltem). Jó, lehet azt állítani, hogy egy képhez találtam meg a rá legjobban hasonlító embert, ez akár logikusan is hangozhat. De... disznók elé gyöngyöt... na mindegy... Nem sokkal azután, hogy rátaláltam, felfedeztem rajta egy sebhelyet. Később jött a felismerés, hogy megölt (jó, a feltételezés szerint - amivel ugyan nem értek egyet, de nosza, vizsgáljuk meg így is - ez legyen most valamiféle metafora) és megvágta a saját arcát, holdsarló alakban. A pici sebhely a szeménél nem holdsarló alakú, de akkor még nem zavart ez különösképpen, mert végülis "jó helyen" volt. Tehát ismétlem, egy kis nagyon enyhén íves vonalkáról tudtam ott. Aztán később, azóta felfedeztem feljebb a bal homlokán egy másik heget. Úgy éreztem erre oda kéne figyelnem - miközben azt gondoltam, jó-jó, de miért is kellene? Ott egy heg, arra a vonalra illeszkedően, ahol anno(vagy metaforikusan) megvágta magát, hát... a másik meg csak úgy van és kész. Aha... De egy szerkesztett, kontrasztosabb képen néhány napja felfedeztem a kettő közt a fordított C alakú ívet, a teljes heget... Tudtam, hogy ott van, azóta is cívódva rajta, hogy vajon honnan...

És volt már, mikor elkapott az érzés, hogy elfoglalt, fáradt, nem tud aludni, stb. Ezekre nincs bizonyítékom. De tegnap elmentem a boltba, konkrét céllal, hogy zöld színű mécseseket vegyek, almásat, ha nem túl drága. Aztán, ha már az illatgyertyáknál voltam, végigszagoltam mindet. Folyamatosan visszatértem a gyöngyvirágos fehérhez (nincs a kedvenceim közt a gyöngyvirág, de ez a fajta nem tömény, valahogy mégis kellemesnek tudtam találni). Esküvő jutott eszembe róla. Ez volt kb. 6 órakor. Újra és újra visszatértem hozzá, és újra és újra esküvő jutott róla eszembe. Végül 200 sima fehéret vettem, és egy kisebb illatos, gyöngyvirágos illatgyertyát azzal, hogy az olcsókba rakok majd kisebb darabokat belőle, mert úgyis tömény az illata - így gazdaságosabb volt, bár a zöld szín mint olyan most kikerült végül a képből. Rá pár órára a facebookon láttam meg, hogy esküvőn volt vendég. O.o Egy totál oda nem illő esküvős gondolatot követően (mikor még halvány (egyéb) utalás sem volt rá birtokomban, hogy épp hol a manóban lehet)!

Ha meg tudod magyarázni, elhiheted nekem, hogy én vevő vagyok rá. Komolyan mondom.

Letöltöttem egy zenét, és elkezdtem hallgatni. Valami műsorban volt, és annyira megmaradt bennem, hogy muszáj volt. Az esőről szól. Itt tök száraz, tiszta az idő, megsülök. Merő kíváncsiságból ránéztem, mondom nincs az az isten, hogy ott essen. Gyerekek... nála felhős az ég, nő a páratartalom, bármikor eleredhet.

Legyen ez az ördögtől való kísértés (bár az ördögben nem hiszek, de ezt hagyjuk) de valami történik... Valami "forródrót" van köztünk. Egyre tettenérem. De... miért kapnék ilyen kísértést... hiszen nagyobb valószínűséggel csap el egy autó, mint hogy a közelébe juthassak...Ha nem tapasztalnék ilyen furcsa dolgokat, meg sem fontolnám soha, hogy megpróbáljam. Marhára nincs szükségem rá, hogy szappanoperába illő fordulatot vegyen az életem.