Mi dolgom lehet a mostani életemben azzal, aki egy előző élünkben megölt engem?

Ez tudom, hogy hihetetlenül és őrülten fog hangzani... Legalább is szerintem elég őrült sztori. Kezd egyre inkább kibontakozni a dolog. Az álmaimban két élet emlékei keverednek. Ezt hamarabb észre kellett volna vennem, de mindkettőben férfiak voltunk, nyugat-európai nemesek és nem tudom mennyi, de kevesebb, mint két évszázad telt el a kettő között. Hasonlóan is néztünk ki. Az egyikben, mint írtam, ő ölt meg engem. A másikban én okoztam a halálát azzal, hogy kivételeztem vele... és később én sem értem szép véget.

Próbáltam rájönni mi lehet az az ősi, mély vonzódás köztünk... És rájöttem, felderengett, hogy sok életben találkoztunk mi már. Egy ősrégi sztori a miénk, melynek a kezdetére már talán csak maga a teremtő emlékszik. És nem, nem minden életünkben, de sokban találkoztunk már, és legtöbbször nagyon közeli barátok vagy szeretők voltunk, szóval mindig mély érzelmek voltak köztünk, rengetegszer se veled - se nélküled viszony volt, de előfordult olyan is, hogy simán nagy volt a szenvedély, perzselő, és mindig rossz véget ért. Nem is tudom hány életen át imádhattuk egymást, és soha nem lehetett teljes a boldogságunk. Egy kissé taszítjuk is egymást, néha kerüljük, de végül valahogy mégis mindig egymásra akadunk a legkülönfélébb helyeken és módokon, teljesen "véletlenül". Látszólag. Ja és párszor ki is nyírtuk már egymást. Olykor közvetve is.

Nem hangzik túl biztatóan. Az sem kizárt, hogy ikerlelkek vagyunk, de ha igen, ha nem, valami folyton egymáshoz terel minket, hogy aztán nagyon hasonló forgatókönyvek játszódjanak le. Mi magunk változunk, fejlődünk (nem mindig csak előre), az életünk is más és más, de a kettőnk kapcsolata rendre hasonlóan alakul.

A vágy(nem tudom hogy nevezhetném... erő? végzet? bár tudnám!) és a kíváncsiság húz felé, de elkezdtem tartani tőle. Eddig nem éreztem ezt, csak mióta a kádban ülve felvillant az arca felettem, ahogy megfojt. Csak odaképzeltem, mintha bejönne, leülne, mit mondanék neki, aztán hirtelen felvillant a kép, ami már nem a képzeletem játéka volt, hanem egy emlék. Hirtelen lepergett előttem sok-sok halálunk jelenete, nem tudtam sírva fakadok-e mindjárt, vagy rosszul leszek, de végül csak elhűlve ültem jó sokáig, időérzékemet vesztve, míg a víz is el(ki)hűlt, és kiázott mindenem. Nem tudom már felkeressem-e. Ez nem puszta félelem, egyszerűen csak nem akarok belevágni semmibe, amíg nem értem meg mi ez az egész, míg nem találok megoldást. Másrészt meg nélküle hogyan... Egyrészt megnehezítené, másrészt könnyíthetné a dolgom... Csak érzem. Elterelné a figyelmem, de nélküle olyan mint... nem tudom... vezetni, kormány nélkül. Elég vacak hasonlat, de most ez jutott.

Ha úgy döntök nem keresem meg, és ha rámtalál is meglépek előle, és leéljük a mostani életünket egymás nélkül, oké, nem öljük meg egymást, egy halálra ítélt viszonyba se kezdünk, de azt kockáztatnám, hogy mindez a tudás elveszik, és vele a megoldás lehetősége fényévekre úszik el.. Nem akarok csapdába sétálni és folytatni az ördögi kört, de nincs rá garancia, hogy ha most elengedem\eltaszítom\elbújok előle az a későbbiekben is megoldás.

Szívesen kérnék ilyesmiben tapasztalt és jártas embertől tanácsot, de valamiért kételkedek benne, hogy találnék. Minden esetre minden ötlet érdekel.

Látott már pszichodoki köszi, de asszem ezt ma már elmondtam egyszer. Ha nem te voltál az, akire gondolok, akkor csak annyit, hogy a dokik szerint oké vagyok.

Most komolyan, te amúgy mit keresel itt? És miért nem tudod elfogadni, ha valaki másban hisz, mint te? Nem szivárvány színű füstöt fújó lila sárkányokat látok kék csíkos pizsiben, és a hangok se mondják, hogy tegyelek el láb alól. Neked ez miért fáj? Másfél évtizede láttam eszméletlen állapotban egy létező ember arcát, akit még csak véletlenül sem ismertem (és ekkor még csak nem is hittem azt, hogy ez a valaki tényleg van és hajszálra így néz ki kb. 1000km-rel odébb). Ez beteg? Ez csoda!

Ha pedig nincs előző élet, akkor csak álmodtam valami hülyeséget, és ennyi... De én elhiszem, mert megtehetem és mert minden okom megvan rá. Empata is vagyok, ez sem hókusz-pókusz vagy káromkodás, a sajátomként tudom megélni mások érzelmeit blabla olvass utána, akit ismerek, közel áll hozzám, azzal sokszorosan vagyok így, márpedig vele iígy vagyok, holott tulajdonképpen (most) nem ismerjük egymást.

Vagy próbálj meg hasznos választ adni, vagy menj a fogyi kategóriába a csodaszerekről lebeszélni az embereket, ez való neked és még valami jót is tehetsz.

Itt pusztán azzal érvelhetsz, hogy te másképp gondolod, ha pedig másképp gondolod mit keresel itt, he?