Mégis hogy tudtok mások sikerének örülni?

Úgy is feltehetném a kérdést, hogy mi kell ahhoz, hogy ne legyek rosszmájú. Nem volt szörnyűséges gyermekkorom, de annyira vidám se. Szülői túlkapások miatt gyakran szenvedtem, ami azért kihat az életemre. Magányos ember lettem, amit egyszerre nagyon utálom, DE másképp nem tudnám elképzelni az életemet. Mivel az én sztorim nem átlagos (nem akarok különcködni), így számomra az "átlagosabb és boldogabb" emberek unalmasak. Szerintem nagyon rossz az ízlésük, a humoruk, talán a nehéz gyerekkor az ami miatt az chilles, de melankolikus zenéket kedvelem (pl. triphopp),vagy amiért egy kicsit beteg a humorvilágom. Valamiért nem tud érdekelni, hogyha valaki elmeséli az amerikai utazását, de amikor valaki arról mesél hogy egy mazoista ismerőse azt kérte az egyik szexpartnerétől, hogy gázolja el, na akkor fellélegzem és mondom magamban, hogy végre egy érdekes sztori. Vagy nem értem a poénokat, tudjátok ezeket a vicceskedő megszólalásokat amikre válaszul mindenki nevet, főleg akkor ha egy fontos ember mondja (tipik seggnyalás szerintem), úgy hívom, hogy "koktél viccek",amiken nevetni kell de nekem nem megy. De amikor az egyik volt ismerősöm azt mesélte el hogy a szorulását úgy kezeli hogy beleül egy kád forró vízbe és abba belesz@rik, hát én sírtam a röhögéstől🤣, pedig egy normális ember ezen megbotránkozna, nekem még azon a sztorin se sikerült megbotránkoznom, amikor a karatemester felrúgta a kisfiút pedig láttam a videón, hogy majdnem kitörte a gyerek nyakát. Viszont mások sikerének se tudok örülni, sőt vannak emberek akik világéletükben elvoltak, sose esett össze az énképük vagy a világról alkotott képük, sose voltak súlyosabb szorongásaik, sikeresen teljesítettek a suliban, vannak barátaik...lényeg hogy szeretetben és harmóniában nőttek föl, ezért nincs miért szomorkodniuk, na az ilyenek kívánom azt, hogy történjen valami az életükben, hogy lelkileg teljesen összeroppanjank. Egyszerűen igazságtalannak érzem, hogy nekem két idegösszeroppanást is teljes segítség nélkül meg kellett oldanom nagyon fiatalon (20-22 éves voltam), és komoly anyagi gondjaim voltak…de nem sikertelen az életem, kirángattam magam a szarból, letettem egy szakmát, lett rendes munkám, egzisztenciám, mégis néha bosszankodom, mert annyi van bennem és ha nem lettem volna hátráltatva még többet kihozhattam volna magamból. Vannak céljaim, nem maradtam depressziós, van hobbim...de akkor is úgy érzem "b@sszák akiknek a sorsát egyengették" és várom mikor lesz végre nekik is rossz... A másik probléma pedig az, hogy nem tudom elképzelni, hogy normális életem legyen, a hideg futkos a hátamon, ha belegondolok, hogy normális emberekkel kell ellennem. Az emberek, akikkel jóban voltam/vagyok nem mondhatóak normálisnak, de sokkal érdekesebb sztoriaik vannak még a humoruk is jobb, gátlástalanabb. Egy párszor megkapom, hogy tökre normálisnak tűnök, jól nézek ki (természetes szőke haj, kék szem, sportos-nőies megjelenés), el lehet velem beszélgetni (főleg amikor megjátszom magam 😅), mégis kreténekkel lógok...és kérdőre vonnak hogy miért.

A kérdésem az is lehetett volna, hogy mégis hogy lehet normális lenni?

25L