Milyen érzés kiközösítettnek lenni?

Sz.r. tudom az okát. Mert fiatalabb vagyok mert vékonyabb vagyok es joformán klimaxis dagadt nőkkel dolgozom, ők a többség. Kulfokdon meg a románok(munjatásak velem elszállásolva) azért utáltak mert én magyar vagyok es azt mondták tagadjam is le a vendéglátohelyen ahol dolgozunk(mivel minden vendégnek magyaro-rol csupa jó jut eszébe a balaton meg a gulyásleves es engem szeretnek a vendégek is)

A szomszednők azerr utálnak mert az egyik ráment a pasimra aki lerázta. Azota en vagyok kva, gunyolnak csúgolnak az is bajuk hogy élek és vagyok, feketemágiáznak már ellenem.

Valojaban az ilyen közösségekben látom azt hogy ők irigyek kisebbségi komplexusosak, bakker olyanokert is utálnak engem ha nekem kék szemem van neki meg nem.(értsd átvitten), ha nekem van autóm neki meg nincs.

Próbálom főleg nunkahelyen kezelni a komplexusaikat szerény vagyok szolid, dicsergetem őket azt éreztetem hogy felnézek rájuk, hogy elbírják azt viselni hogy egy fiatal okos csinos nő van a csapatban es ne fájjon nekik.

De amblokk amugy kicsinálnak főleg a nők hogy komolyan ezeknek az is fáj hogy élek és vagyok es nem haltam még meg.

Néha ugy elgondolkodom magamon hogy rólam miert pont a frusztrációik jutnak az eszükbe az embereknek, miert születtem én egy "tükörnek", akiben kidomborítva azt nézik hogy nekem mim van ami nekik nincs es amiért meg is ölnének engem.

Miért ez a sorsom.

Bevallom néha önsajnálatba is esek. Hogy mások egy talpalattnyi helyet is sajnálnak tőlem a földön. Az eletet is sajnálják tőlem. Ez úgy fáj néha. Ha már nem segìt senki semmiben se, legalább ne rúgnának belém akkor.

Nálam egy sportközösség csinálta ezt, ha ez is számít.

Borzasztóan pocsék egy érzés volt, sokszor éreztették velem, hogy útban vagyok, nem igazán tetszik nekik a jelenlétem, és sajnos ugyanezt eljátszotta az edző pár másik lánnyal is. Egyszer, a vége felé, konkrétan elhangzott az is tőle, hogy értékesebb emberek elől foglaljuk a helyet.

Lelkisebb vagyok az átlagnál, de engem nagyon megviselt, és nehezen tudtam magam túltenni a dolgon, főleg, mert velem akkor tettek ilyent először. Magamra is vettem, nem is tartottam fairnek, ami ott történt, és komoly szorongás lett a vége, pár pánikrohammal megtűzdelve. Idő volt, mire azokból ki tudtam magam vakarni, az is csak segítséggel ment.

Szerintem a kiközösítés sokkal jobb mint az amikor azért keresik a társaságod, hogy rajtad nevessenek.

Én utóbbit éltem át. Borzalmas volt.

7 igen en is tapasztaltam hogy vannak akiket mások baja éltet ez nekik az örömük es ezeken tudnak csak egotuningolni meg magukat hinni valaminek hogy mégse egy senkik.

Ezek mind kisebbségi komplexusosak.

Röhögnek a hátad mögött.

A beszélgetéseknek nem vagy része, és direkt olyankor kezdenek ilyeneket, amikor össze vagytok zárva. Éreztetik veled, hogy amiről szó van, az valami baromi érdekes, izgi dolog, de ugyanakkor ne hallgatózzál már…

De közbe meg a közelükben kell lenned, mert pl ott a padod, velük dolgozol, úgy néznek rád, hogy “takarodjál már”, akkor is, ha nincs más választásod.

Elvárják, hogy szívességeket tegyél nekik, de ez sosem viszonozzák. Direkt meghagyják neked a munkát, és aztán elviszik a babérokat.

Ez rosszabb mint egyedül, mert több ember helyett csinálsz csoportos feladatokat.

Kifigurázzák ahogy beszélsz, ahogy nevetsz, ahogy ülsz. Nem mersz már nevetni, mert cikinek érzed. Inkább nem szólalsz meg, mert a saját hangod idegesít. Minden mozdulatodat megkérdőjelezed, hogy normális-e így sétálni, futni, enni, beszélni.

Elszoksz az emberektől, és mindenben a szabotázst, hazugságot keresed. Eleve úgy állsz hozzá, hogy nem vagy érdekes, az emberek nem akarnak veled barátkozni, a közeledben lenni.

Nem ennyire egyszerű. Vannak csoportok, amire büszke vagyok, hogy kiközösít. Vannak, ahova szívesen tartoznék, de ahol nem látnak szívesen nem megyek.

Hogy milyen érzés? Nem ismerek mást.