Olyan felnőttek, akiket bántalmaztak, kiközösítettek az iskolában: Ti ennek érzitek még a hatását? Hatással van a felnőtt életetekre?

Negatív vagyok, az örömteli, jó dolgokat nem tudom értékelni.

Bizalmatlanság is jellemző. Régen, amikor évekig tartott a szervezett kiközösítésem (tanár által is támogatva), bármit amit mondtam, amivel próbáltam a kitalált rágalmak ellen védekezni, azt ellenem fordították.

Aki ezt tette velem (irányította tanár kedvenceként a közösséget), felnőttként is ugyanezt csinálja, csak az eszközei változtak.

Elhitették velem azt is, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok és az ellenkező nemmel sem tudok majd mit kezdeni.

Az ilyen mondatok is a lelkembe égtek.

Felnőttként is azok találnak meg, akik valamilyen módon a bizalmammal visszaélnek, például anyagilag károsítva meg engem, vagy olyan helyen terjesztve rólam rágalmat, ahova az én segítségemmel jutott be...

Nem kell hagyni hogy mentálisan rányomja a bélyeget a bántalmazás az emberre!

Mindenkivel normális emberként kell viselkedni!

Ha az adott bántalmazó csak köszönés és elsétálás helyett újból kötözködik, akkor kell meghúzni a határt és arcon fújni gázprével vagy durvább esetben gázpisztollyal.

Ez nem a bosszúról szól!

Ez a nyugodt emberi létről "élni és élni hagyni" filozófiáról szól!

Soha életemben nem bántottam senkit, de ha az az 1-2 ember beszólogatna, akkor habozás nélkül meghúznám a konkrét határt!

Hála az égnek nem találkoztam velük évek óta! (remélem nem is fogok, leginkább az ő érdekükben!)

15.vagyok

Csak azért tűnik úgy hogy indulatból bántanám a régi zaklatómat mert nem ismeritek!

Tipikusan olyan ember aki soha nem száll le az emberről és minden alkalmat kihasznál hogy megalázza, a rendőrök előtt meg eljátssza az ártatlant!

Hajlamos vagyok a rosszabbat feltételezni valakiről. Például egyetemen, professzionális környezetben biztosan azért szeretne valaki velem beszélgetni, barátkozni, mert úgy gondolja, hogy "jól jöhetek neki". Sajnos volt már, hogy bejött, és valóban ez volt a céljuk.

Amióta leérettségiztem, kikerültem abból a közegből, már jobb ugyan a helyzet, azonban az önbizalmam még így is csak alulról súrolja az egészséges határt. Ez pedig a kiállásomon is visszaköszön, vagy ha épp nem, akkor megérzik mások.

Annyiszor jártam úgy, hogy beszéltem akár órán, akár szaktársak közt, és vagy a szavamba vágtak, vagy átkiabáltak rajtam. Arra is akadt példa, hogy páran beszélgettünk (én is aktívan), aztán becsatlakoztak mások, és nemhogy szóhoz sem jutottam, hanem kört formáltak, aminek elég hamar a külső, szinte kizárt részére kerültem.

Végül az előadástartás.. gimiben volt egy ilyen feladat angolon, ahol szétszedtek a többiek, a tanárral karöltve. Szőrszálhasogatóan belekötöttek mindenbe, ha kellett, mondvacsinált okkal, kiröhögtek, zavarták az előadásom. A végén olyan pocsék lett a kiállásom, hogy a tanár odajött és azt ecsetelte az osztály előtt, hogy mennyire szerencsétlenül festettem ott..

Most, egyetemen, viszont nemcsak angolul tanulom a szakom (gond nélkül), hanem több, mint 60+ általam megtartott előadáson vagyok túl (a napokban számoltam össze), de... még mindig nem az igazi. Az utóbbi időben sok dicséretet kaptam, viszont még mindig remegő kézzel és hanggal vágok bele, amik bár a végére eltűnnek, így is bánt az egész. Fogalmam sincs, képes leszek-e valaha ezen túllendülni egyedül.

Engem általános iskolában elég sokat csesztettek, aztán a gimnáziumban nehezen ment a beilleszkedés, de végül valamennyire sikerült, viszont ott egy burokban voltam gyakorlatilag a saját kis közegemben.

Ehhez társul egy introvertált személyiség elég erősen, meg egy masszív szorongás. Az introvertált jelleg szerintem azért alakult ki, mert óvodában (igen lehet nevetni) és általános iskolában sokszor maradtam magam, tehát voltak ugyan barátaim, de zaklatók is és rengetegszer voltam teljesen egyedül, míg a többiek elvoltak egymással.

Általános iskolában ugyan felsőben ez valamit változott, sok emberrel lettem jóban, de mélyenszántó barátság sosem alakult ki és sokszor volt, hogy egymagam maradtam, valahogy éppen mindenki elvolt másokkal, én meg ültem egyedül és filóztam. Ezt egyszer még egy tanárom is észerevette, hogy egyedül ücsörgök a szünetben a folyosón. Valószínű azért is figyelt fel erre, mert a tárgyából amúgy egész jó voltam.

Aztán most ott tartok, hogy félek idegenekkel kommunikálni. A szüleimen, rokonaimon, a pár haveromon, meg a hozzám hasonló visszahúzódóbb embereken kívül nem igazán tudom megütni senkivel sem a közös hangot és szorongok elég keményen ha hozzá kell egy idegenhez szólnom. Ez már a munkámban is visszaütött, már a második munkahelyemen sem kedveltek. Persze nem mondhatom azt, hogy összeszarom magam a feszültségtől, ha hozzászólok egy nem teljesen ismerős munkatárshoz. Egész nap el tudok ülni csendben és ezt nem szereti senki, nagyon kevesen nézik el. Bele vagyok roppanva az egészbe már.