Szeretitek betanítani az új munkatársatokat?

Szerintem senki sem.

A legtöbb helyen neked ugyanúgy teljesíteni kell mellette, nem tudhatod, hogy szeret e dolgozni, vagy legalább rendesen csinálja, vagy épp béna lesz, lassú, és 2 hónap múlva felmond, hozzád meg baxxák oda a következőt. Nem voltam még betanító, de nálunk mindig panaszkodtak még.

Attól függ, hogy milyen fajta betanuló.

De legyen bármilyen is, sosem adom a tudtára, ha épp púp a hátamon, mert, amikor még kezdő dolgozó voltam, egy nő tett egy megjegyzést a többieknek, hogy mennyi mindent elvárnak tőlük, többek között nekünk is kell segíteniük és az ott rosszul esett.

Maga a betanítás engem nem zavar, a munkám annyiban változik, hogy hangosan mondom, hogy mit csinálok, ha belekérdez a másik, elmagyarázom vagy ő csinálha a munkát és én felügyelem, stb.

Ami inkább zavar, ha állandóan megszakít, hogy a cicájáról képet mutat vagy feltegyen egy irreleváns kérdést, meg amikor nem figyel, majd később újraelmagyaráztatja velem. Tehát, amikor hátráltat a munkában. Ez alól persze kivézel, ha lassabban érti meg, amit magyarázok.

Hangulatember vagyok így esetleg néha akkor tud zavarni, amikor egyedül lennék és valaki bekerül mellém, de ott is inkább frusztrál, hogy nem tudok olyankor jó hangulatban beszélni hozzá és igyekszek is ilyenkor változtatni a stílusomon.

Én azt veszem észre magamon, hogy nem a bratyizós munkatárs vagyok, aki elcseveg mindemtől, hanem inkább a munkára koncentrálok és arról beszélek az új emberrel az üresjáratokban.

Vegyesek az érzelmeim.

Sok embert kellett betanítanom. Negatív érzelmeket az vált ki belőlem, hogy hiába végeztem gondos munkát, lényegében már senki nem dolgozik a cégnél. Aki még sem ment el, az viszont maximálisan érti, szereti csinálni a munkáját, és keményen dolgozik nap mint nap. A másik, számomra nem tetsző dolog, hogy a minőségi képzés követelményével párhuzamban elvárják a főnökeim, hogy a napi szintű alapvető munkám mennyisége, ill. minősége se szenvedjen csorbát, - tehát megy a mutatványozás és ez nem egy ötnapos történet, van, hogy egy évem is így telik el.

A pozitív oldal a főnökeim elégedettsége, hogy szinte teljesen szabad kezet kapok a cél eléréséhez és az, amikor látom, hogy a tanítványaim tizen éve ott dolgozó embereket aláznak a szakmában. Ezek az emberek nem is nagyon rajonganak azért, ha félre vonul velem valaki kiképzés okán, - talán nem is ok nélkül, mert kellemetlen nekik, hogy sok időt ücsörögtek tudatlanul maguk elé nézve. Tanítottam már annyira nehéz esetet is, akinek a kiképzése után írásban ismerték el a teljesítményünket, - mert ember nem hitte el, hogy egy ilyen adottságú embert sikeresen be lehet tanítani. Nekem ez is sikerült. Egy embert nem sikerült betanítanom, de ezt a tanítványom nem akarta, hogy sikerüljön, - ő azért ment el, mert a többi kolléga folyamatosan bántotta.

Ez attól függ, hogy milyen a másik hozzá állása.

Ha látom, hogy közben unottan nézelődik, akkor kb én is annyi energiát forditok rá.

Akit viszont érdekel a munka, azt szivesen tanítom. Segitem és támogatom. Mindenkinek jó, ha az új kolléga is minél elöbb elsajátítja a dolgokat és a csapat tagjává tud válni.

Attól függ milyen az illető.

Az olyanokat, akik néznek, jegyzetelnek, majd a végén felteszik az értelmes kérdéseiket, azok elmennek.

De vannak olyanok, akik sík hlyék a témához, ezért nem jegyzetelnek rendesen, mindenféle baromságot kérdeznek, ha meghallanak egy-egy szót, amit felfognak, akkor arra teljesen rácuppannak, és nem lehet továbbhaladni, látszik, hogy nem értik, de már közben elkezdenek okoskodni, hogy mit hogyan lehetne "fejleszteni." Hagyja, hogy egész nap magyarázzak, majd visszajön másnap, hogy neki ez most homály kezdjük újra. Bár ez még mindig jobb, mintha vissza se kérdezne. A gyerekét, kutyáját mutogatja, mintha azért ültünk volna össze, mert akkora nagy haverok vagyunk és nem kényszerből. Volt olyan betanítandó kollégám, akivel kábé 10 percenként meg kellett állni, hogy a saját szavaival elmondja, amit odáig hallott, és hogy akkor jól gondolja-e. Rohadt fárasztó volt.