Túl lehet ezen valahogy lépni? (hosszú)

Másodéves egyetemista vagyok vidéken a szülővárosomtól 55 kilóméterre. Anno gólyatáborba sajnos nem tudtam elmenni, így az egyetemet ismerősök nélkül kezdtem el, egy gimis osztálytársamat ismertem jól az egész évfolyamról. Amíg ő kibontakozott én addig teljesen magamba fordultam. Ő mind tanulmányban mind a társasági életben remekül teljesít, lett baráti köre, de rajtam teljesen úrrá lett a szorongás, depresszió, mert nekem általa se lettek barátaim és úgy érzem most már másodévben nem is lesz. Első évben kolis voltam, azt is utáltam. Volt, hogy 24 óráig egyáltalán nem mentem ki a szűk koliszobából, féltem emberek közé menni, villamosra felszállni, utcára kimenni. Lavinaként indult, hogy nem lett baráti köröm, magamba fordultam, így már órákra se jártam be és gyakorlatilag az első évem kuka, most érem utol magam, vagy legalábbis próbálom. Legjobb barátommal (ő másik karra járt) legalább tartottuk egymásban a lelket, de neki is hasonló problémája volt és ő ott is hagyta egy évre az egyetemet, most adja be újra a jelentkezést, én meg itt maradtam egyedül. Annyiból javult a helyzet, hogy átmentem albérletbe, ami sokat javít a komfortérzetemen, lakótársaimmal is viszonylag jól kijövök, de más a habitusuk, mint nekem. Ezzel nem is lenne gond, senki se egyforma, de ők ketten nagyon jól egymásra találtak én meg a kollégiumhoz hasonlóan bezárkózom a szobámba és ki se jövök nagyon onnan, mert itt is magányosnak érzem magam. Órákra most bejárok, de csak a gyakorlatokra, mert senkit se ismerek, ha várni kell a tanárra, valami félreeső helyre állok, mert úgy érzem láb alatt vagyok, meg hülyén érzem magam, mintha nem lennék odavaló. Mindenki a társaságával várja az oktatót én meg magányosan nyomkodom a telefonom, odamenni meg nyilván senkihez se fogok, mert teljesen jogosan hülyének néznének és mindenhol kívülállónak érzem magam, ami napi szinten borzalmas. Alapvetően társasági ember lennék, a szülővárosomban vannak barátaim, akik észre is vették, hogy megváltoztam, sokkal csapzottabb és zárkózottabb lettem. Rengeteget szorongok az utcán, állandóan rossz kedvem van, üresnek és kiégettnek érzem magam, sokat idegeskedem, ami miatt a gyomrom is egyre többet fáj, csomószor olyan érzésem van, mintha hamarosan valami nagyon rossz dolog történne velem, csak azt se tudom mi. Gyakran kell óra előtt nyugtatót bevennem mert annyira úrrá lesz rajtam a szorongás, hogy alig merek bemenni az iskolába/könyvtárba és ez az egész komolyan meglátszik sajnos a tanulmányi eredményeimen. Gimiben elszánt, kitartó voltam, ha valami érdekelt, azt élvezettel tanultam, most teljesen motiválatlannak érzem magam, pedig azt tanulom amit kiskorom óta akartam és ami gimiben is érdekelt. Attól félek, ha így haladok teljesen kisiklik az életem, pedig lennének ambícióim. Pszichológusnál is voltam, de nem sokat segített (nem is jártam oda sokáig, mert szülni ment közben), légzéstechnikát mondott, meg hogy mozogjak sokat, de ezektől nem változik a dolog rákfenéje, hogy egy magányos senki vagyok, akinek nincsenek barátai és csak csúszik lefelé a lejtőn. Nem tudom, hogy lehet ezen felülkerekedni. Szóba jött, hogy jövő szeptemberben legjobb barátommal átmennénk másik albiba és harmadik lakótársunk is egy jó barátunk lenne, de azon is komolyan elgondolkoztunk, hogy átjelentkezni egy másik vidéki egyetemi városba, ami már jóval messzebb van az otthonomtól és új lappal indulni, ismeretlen arcok között új városban, messze a mostani élettől, mert itt úgy érezzük, amit lehet, azt elrontottunk és ha idáig nem lett baráti köröm, akkor innentől már nem is lesz, mindig csak a weirdo arc leszek aki tök egyedül ül meg nyomja a telefonját. Anno a pszichológus azt mondta nem ritka az ilyen eset, azért is írtam ki gyk-ra, hátha van valakinek ezzel kapcsolatban valami tapasztalata, esetleg még tudna is valami tippet mondani, amivel orvosolni lehetne ezt az egyelőre eléggé kilátástalannak tűnő helyzetet.