Nem látom értelmét annak, hogy ebben a világban éljek. Szerintetek lehet ezen valahogy segíteni? (Hosszú kicsit)

Mostanában egyre inkább azt érzem, hogy a legkönnyebb az lenne, ha valahogy véget vetnék ennek az egésznek. Akkor nem lenne semmi, csak nyugalom meg békesség. És hogy miért érzem ezt? Az iskolán kívül senkit nem ismerek, mert kb. egy éve költüztünk a mostani lakásunkba, itt kezdtem meg a középiskolát, viszont az általánosba még nem ide jártam, így nem ismerek senkit a közelben. Gyakorlatilag minden szociális életem az iskolában van, viszont ott nem teljesen érzem jól magam. Nem arról van szó, hogy nem szeretném az osztálytársaimat vagy ilyenek, mert a legtöbbjükkel semmi bajom, egy-kettőt leszámítva akik beszólogatnak, meg néha csesztet(nek), meg azt hiszik, hogy fentebb állnak tőlem az emberiség ranglétréján. Őket néha szívem szerint kilökném az ablakon vagy hasonló. Tehát az osztályomban van pár ember akivel úgymond jóban vagyok, viszont úgy érzem, hogy általában csak akkor kellek nekik, ha segítenem kell vagy hasonló. Szinte soha nem hívnak el sehova. Szinte soha nem beszélgetek senkivel délutánonként, vagy szünetekben, legyen szó hétvégéről vagy téli, őszi, tavaszi illetve nyári szünetről. Emiatt minden napom egyhangú, szinte monoton az életem. Minden reggel felkelek, elmegyek suliba, tanulok, hazajövök, tanulok ismét, majd elalszok, vagy elalvás előtt azon gondolkozok, hogy mit kéne tennem ez ellen. De mindig arra jutok, hogy nem tudom hol kezdjem el. Nem tudom pontosan min kéne változtatnom. Nem tudom, hogy mitől lehetnék nyitottabb az emberek felé, vagy hogy ők hogyan lehetnének nyitottabbak énfelém. Arról már nem is beszélve, hogy barátnőm nem volt, nincs, és valószínűleg nem is lesz, mert mint írtam, nem tudok nyitott lenni az emberekkel, csak azzal a párral akiket úgymond a barátaimnak hívok. Például a múltkor úgy éreztem, hogy talán van némi esélyem egy lánynál, de elcsesztem. Elcsesztem, mert egyszerűen nem tudok olyan lenni mint mások. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy egy bárány akarok lenni a többi közül, mert a szívem mélyén szeretek úgymond a bárányok közt farkas lenni, tehát szeretek különbözni. Sokal inkább azt kell érteni, hogy például az említett lány mellett ülök és néha csak hallgatom, hogy mások milyen tök jól megnevettetik, meg ilyenek, én meg csak ülök és ha eszembe jut is valami, azt sem mondom ki, mert vagy már nem aktuális, vagy mert nem merem, mert amúgy is ki a francot érdekelne amit mondok. Rossz érzés nézni, hogy viccesebbek, izmosabbak, meg helyesebbek is nálam. Ja, és még a változáshoz visszatérve, próbáltam átmenni abba az emberbe akit az elvei vezérelnek, próbáltam már lazábban felfogni a dolgokat, de egyszerűen nem ment egyik sem. Úgy érzem, hogy bárhogyan próbálnék változni, mindig lesz valaki aki beszól, vagy leszól. Van bárkinek bármi ötlete, hogy hogyan adhatnék az életnek értelmet? Hogyan tudnám érdekesebbé tenni a hétköznapokat? Hogyan lehetne több barátom? Miért érzem úgy hogy az emeberek nem szeretnek vagy éppen kihasználnak? 15(16)/F

Ui.: Bocsi a sok off topic-ért, viszont jó érzés volt mindezt leírni, és talán egy kicsit jobban is érzem