Nem látom már reálisnak az életet, pesszimista lettem, hogyan szabaduljak meg ettől a borzasztó érzéstől?

Nem is tudom hogy várok e rá választ, inkább csak azt hogy valaki meghallgasson, hogy kiirhassam magamból..

22 éves lány vagyok és az életem katasztrófa...

Úgy érzem nem tartozom sehova, nincsen senkim aki tényleg szeretne, egyedül vagyok a világban, - degenerált, furcsa, kívülálló, más - ezeket sokszor hallom másoktól rólam...

Az egész úgy kezdődött, hogy ahogy elkezdtek a barátaim pasizni/csajozni tinikorunkban, teljesen normális volt hogy a lány barátaim szerint a férfi test dögös, de én mindig undoritónak tartottam. Egyébként nincs semmi bajom a pasikkal mert sok fiú barátom van de egyszerűen undorodom a szextől velük.

Szóval mindenki pasizott, én is próbálkoztam de csak a csókig jutottam mindig. Egyszerűen nem akartam pucéran látni őket. Aztàn lett egy "komolyabb" kapcsolatom, amiben eljutottam arra a szintre hogy lefeküdjek vele. Iszonyatos élmény, trauma volt ez nekem, pedig a srác nagyon óvatos volt és figyelmes. Szinte rögtön utána szakítottam vele és egy évig nem tudtam senkire se úgy tekinteni. Majd megismertem egy lànyt és rájöttem hogy a női test nagyon is tetszik, vonzódtam hozzà és belezúgtam. Amikor ez otthon kiderült, addig aláztak és szemétkedtek velem míg elköltöztem az akkori baràtnőmhöz. Amikor szakítottunk, kénytelen voltam visszaköltözni mert még tanultam, nem tudtam hova menni...

Elhatároztam hogy magamra eröltetem a pasikat, legalább addig amíg el nem költözöm. Habár egyik pasimmal se jutottunk el a szexig, sokat beszéltünk (illetve ők beszéltek) róla, és akárhogy próbáltam, egyszerűen hányingerem volt a témától... Lelkileg egy roncs lettem...

Aztán 2 évvel ezelött elköltöztem és szép lassan visszarázódtam a számomra normális kapcsolataimba. Karácsonykor meghívtam az egész családot. Kiderült hogy a szüleim kikotyogták mindenkinek hogy leszbikus vagyok, ezt természetesen fel kellett hozni karácsonykor. Az egyik nagymamám jó hangosan kijelentette hogy szégyelljem magam, a Pokolra jutok, stb. Hirtelen mindenki rám szegezte a tekintetét és látni lehetett a szánalmat és az undort rajtuk irántam.. nem bírtam tovább, bezárkóztam a szobámba és addig bőgtem mig el nem ment mindenki...

Azóta senki se keres, nem veszik fel a telefont, teljesen kitagadtak, úgy érzem nincs értelme az életemnek....