Egyre nehezebben viselem a magányt. Hasonló helyzetben valaki? N

Nem akarok panaszkodni, mert van családom hála Istennek, rendes munkám, illetve nem nélkülözöm.

De ez a magány. Hiányzik egy társ. Sok erőt adna a mindennapokban. Nem támaszra van szükségem, hanem vakakire, aki szeret és szerethetem, akire számíthatok és ez persze kölcsönös, akivel megoszthatnám a dolgaimat. Szóval sorolhatnám. De nem jön össze. Nem vagyok ronda se semmi. Egyszerűen már erőm sincs hozzá. Akikkel alakulgatott, messze laktak tőlem. Illetve valamiért a foglalt pasik "kedvence" vagyok.

Olyan elegem van. De tudom, hogy nem lenbe szabad elégedetlenkednem, mert lehetne sokkal rosszabb minden. De jelenleg ez a magány elkeserít.

A szórakozóhelyek tele vannak tizenévesekkel, illetve én nem vagyok bulizós. A net meg olyan. Általában mindenki pont a lehető legmesszebb él tőlem.

A munkám lefoglal valamennyire, de nem teljesen+ ott vannak az esték. Barátaim vannak, de ők barátok, nem pedig egy társ. :(