Mi a véleményetek a kéz vagdosásról?

Mindenki azzal él, amivel akar. Úgy érzem, az emberek valamiért nagyon félnek ettől a témától. Amit nem ismerünk vagy értünk, attól félünk.

Rólam a mai napig senki nem tudja - a pszichológust kivéve - hogy vagdosom magam. A huszas éveimben kezdtem, és nem voltam emós vagy depis. Egyszerűen szorongtam, féltem, mindentől és mindenkitől. Mellette hipochonder is voltam. Néha olyan volt, mintha áramszünet lett volna az agyamban, és olyankor pánikrohamot kaptam, hogy álmomban meg fogok halni, vagy amíg alszom, kigyullad a ház és benn égek. Irracionális, kóros félelmek.

Emlékeztek, mennyire izgultatok az érettségi vagy akármilyen nagy esemény előtt? Amikor úgy éreztétek, minden idegetek pattanásig feszül? Nálam mindig ez volt. Ma is. Pedig semmi izgalom nincs az életemben. De folyamatosan öklömnyire zsugorodik a gyomrom, mintha holnap életem legnagyobb megmérettetése lenne, és nem készültem volna semmit.

És amikor megvágom magam, úgy érzem magam, mint egy normális ember. Teljesen lenyugszom, nevetségesnek tűnik, hogy meghalok álmomban, vicces a szorongás, és minden oké. Télen a hótakaró alatt lehet ilyen csend és nyugalom, ami átjár.

Ránézésre sem látszik rajtam, és a hegeket sem látja senki, mert olyan helyeken csinálom, ahol direkt nem látszik. Nem kell sajnálat vagy lenézés.