Betegségnek tekintsem, hogy utálom a társaságot és szeretem a magányt, egyedüllétet?

Részletek: van feleségem, van 1 kisfiunk, aki 9 éves. Mégis egyedül, nélkülük tudom magam jól érezni és nyugodt lenni. Ha körülöttem vannak szorongok, idegesít és várom, hogy magamra csukjam a szobát és hagyjanak békén. Több gyereket nem is szeretnék soha, ez az egy is nekem súlyos hiba volt. Szeretem, szoktam szeretgetni, dicsérem, törődök vele persze, de belülről púpnak érzem és magát a házasságot is. Ha felnő el is válok és magányos akarok lenni eldöntöttem, senkit se akarok magam mellé. Sokszor a szomszédokat is utálom, azokat se viselem, így gondolkodtam, hogy olyan kerítést építek, amin be sem lát senki majd. Munkahelyem totál itthonról működik, könyvelek, így nagyon ügyfélkapcsolatom is max online van, személyesen rövid időre kell elviselnem embereket. Valahogy az emberektől is menekülök, nem bírom a tömegek, a társaságot.

Betegségnek tekinthető ez, valami az agyammal nem stimmel vagy vannak még ilyen embertípusok? Ilyen lenne a személyiségem? Nem voltam ilyen gyerekként, de zárkózott voltam már akkor is, csak akkor még szerettem bizonyos emberek közelségét, de akkor is csak bizonyos emberekét. Ma már senkiét szinte. Mi történhetett velem?