Tartós magány (magánéleti elsősorban), illetve színtelen hétköznapi élet okozhatja ezt, hogyan szabaduljak?

Nem tudom, hogy kisregényt fogok-e írni, ez majd kiderül. Az utóbbi 1/1,5 évben nagyon furcsa belső változások történnek/történtek velem, olyan mintha teljesen kiüresedtem volna, elfelejtettem milyen érzés boldognak lenni, milyen érzés megélni dolgokat. Mintha ezeket elvágták volna bennem. Olyan lettem mint egy növény, ha odébb rakják akkor ott van, ha nem akkor marad a helyén. Szóval stagnálok. A régi hobbijaim teljesen érdektelenné, közömbössé váltak a számomra. Munkába eljárok, elvégzem a kötelességem, néha 100%-on pörgök, néha 60.. Ott beszélgetek emberekkel, de ezek csak felszínes munkahelyi csevelyek. Hazajövök a busszal, leülök a gép elé, aztán eszembe jut hogy már nem lesz libabőröm egy jó zenétől, már nem akarok megnézni egy jó filmet, nem akarok a haverokkal játszani. Nem várom a fizetést, nem várom az ünnepeket, minden totál közömbös lett. Fizikai fájdalmat nem érzek, de mikor például egyedül vagyok a hétvégén, akkor érzek magamban egy ilyen feszítő kellemetlen érzést, az üresség miatt. Barátaim nincsenek, 1 van de őt nem nevezem igazán barátnak, sőt.. Ha belegondolok, mindig is csak elvett belőlem, mert egy erőszakos és mérgező ember aki csak kihasznált a saját javára, de mivel sem neki sem nekem nem volt más, így egymással elküszködtünk. De már vele sem érzem azt mint régen, hogy elmenjünk ide-oda, csináljunk bármit is. Sokkal inkább idegesít már az örökös vitatkozása, erőszakossága, rögeszméi. De gyerekkorom óta ismerem, nem tudom hogyan adagoljam neki be hogy nincs már igényem erre a "barátságra". Szóval az életem kész csőd, de már jó hosszú évek óta, csak most jött ennek ki az igazi böjtje. A céltalanságom, a tartós már-már beteges magányom és szeretethiányom, a szociális élet hiánya, a monotonítás a munkámban és itthon ide juttatott. Munkahely váltás megvolt, de most pedig az egész napos rohanás csinál ki, a kollégáim akiktől alig kapok segítséget mert leszarják a munkát, nem segítenek ha úgy van inkább kimennek cigizni vagy telefonálgatnak. Hiába van pénzem idézőjelesen tehát nem küszködök anyagi gondokkal, mert az egész semmit sem ér. Nem akarok sehova elmenni már, nem érdekel semmi tárgyi dolog ami örömet tudna adni, pedig nincsenek luxus cuccaim. Van egy-két sportcipőm, egy számítógép amit a saját pénzemen vettem, egy tv, pár bútor és igazából ennyi. Lehetne mindenből jobbat de minek, nem használom ki, és már egyáltalán nem is érdekel. Jövőre nézve semmi tervem nincsen, az örökös hangulingadozásaim, depresszív látásmódom, beszűkült életem miatt egy barátnőre esélyt sem látok, nem is volt még az igazat megvallva és már 20 éves elmúltam mondhatni bőven, két nővel csókolóztam eddig életem során és ennyi. A probléma hogy már nem is érzek késztetést hogy próbálkozzak egy lánynál, szexuális vágyam is sokkal kevesebb egy ideje, van hogy hetekig semmi sincs, kollégáknak is sokszor feltűnt már itt-ott hogy nem nézem meg a szép női kollégákat és nem is beszélek róluk, azt hiszik hogy meleg vagyok. Mikor hallom hogy más már ilyen korban több nővel is volt, házas, akár családja van, lakása, akkor így kvázi elsírnám magamat. Ha már itt a lakás, arra sem látok esélyt hogy valaha lesz egy saját kis lukam, ilyen árak és ilyen fizetés mellett 50 évig kellene dolgoznom hozzá. Illetve ott van az is, hogy hiába adna egy biztonságérzetet, mert boldoggá nem tenne, tudom. A világ alapból is nagyon idegen a számomra, ugyan olyan közönyösnek látom mint magamat, az empátia hiánya, ahogy úton út szélen manipulálnak, a kattintás vadászat mindenhol, az egész közösségi média élet így unblock, én nem tudok, és nem is akarok ebben az egészben részt venni úgy érzem. A legjobban az idegesit, hogy ez hogyan végződik majd, mármint az életem.. Ez lesz 1 év múlva is? Romlani fog az állapotom? Esetleg kimászok ebből valahogy? Akarok egyáltalán még bármit is az élettől? Megéri nekem a mindennapos munkahelyi rohanás és stressz, hallgatni a szemét bagófüsttől bűzlő, lekezelő és olykor személyeskedő kollégákat? Felmerül bennem mér évek óta ez a "tulajdonképpen miért csinálom én ezt? Kell ez nekem?.. Mi tart engem igazán életbe? Erős vagyok igen, tudok küzdeni de nem tudom mi vagy ki ellen.. Nem látok célt, nincs miért taposni, a pszichiáterekhez bejutni kvázi lehetetlen, a magán szintúgy nem mellesleg 15-20 ezret kér 45 perc hallgatásért. Nem hiszek a csodában, hogy majd ő pár beszélgetés után helyes útra terel engem, és útmutatást ad az élethez, és én újra érzek majd dolgokat, vágyat bármi iránt is. Minőségi emberek kellenének az életembe ezt én is tudom, és egy teljes szemlélet váltás. Csak sajnos ez nem megy csettintésre, sőt lehet évekig, év tizedekig nem találnám ezt meg, hisz a legtöbb barátság gyerekkorban, iskolában szövődik. Az én koromban már a legtöbb srác/férfi apuka, vagy komoly párkapcsolatban él, építi a jövőjét/jövőjüket, tele van erővel és motiváltsággal, baráti köre van (nyilván általánosítok, de ha ebből már csak 1-2 megvan az is jó, de nekem egyik sincsen). Érez valaki hasonlóan?