Mi lehet velem a gond, ha folyton elhagynak az emberek? Mit lehet tenni ellene?

Pusztán azért, mert itt így beszélek, miből gondoljátok, hogy élőben is ennyire negatív vagyok? Ráadásul ez továbbra sem magyarázza, hogy miért vagyok gyakorlatilag gyerekkorom óta többé-kevésbé magányos, miért nem tudok igazán kapcsolódni senkihez, vagy, hogy miért érzem magam marslakónak, amióta az eszemet tudom?

Mindenesetre itt is csak azért merek ilyen mértékben negatív lenni, mert semmi tétje, nem kell megjátszanom magam, név és arc nélkül nyugodtan leírhatom azt, ami a szívemet nyomja.

Szemtől szemben igyekszem azért pozitívabb lenni. Még a pszichiáter is "vidámnak" nevezett, holott hiába mosolyogtam, ha legbelül gyakorlatilag folyamatosan bőgni lenne kedvem. Ha kettesben maradok magammal és a gondolataimmal, akkor rendszerint sírok. Néha a nyílt utcán sem tudom visszatartani. Elöntenek a negatív gondolatok és olyankor rendszerint rám tör a zokogás.

Természetesen a pszichiátertől sem vártam/várok csodát, de néhány gyakorlati tanácsot szívesen vettem volna, miszerint hogyan tudnám fejleszteni az érzelemszabályozásomat, önbizalmamat, hogyan fedezhetném fel a valódi önmagamat a depresszió és a szorongás fojtogató álarca mögött, hol érdemes a magamfajta nagybetűs LÚZERnek ismerkedni, barátkozni. Ilyesmik.

Mondott perszer pár dolgot, miszerint, ez vagy az a gondolat kognitív torzítás részemről, sokkal kilátástalanabbnak látom a helyzetemet, mint amilyen valójában, egyáltalán nem vagyok reménytelen eset, értelmesnek, műveltnek tűnök, stb-stb, de nem tudhatom, hogy őszinte volt-e velem, vagy csak szánalomból próbált mondani valami biztatót.

Valóban, mert nem szeretek ismeretlenül ráírni senkire, pláne ilyen érzékeny témában. Benne van a pakliban, hogy esetleg ismerőssel találkozom, vagy olyasvalakivel, akivel már korábban beszéltem itt.

Az a gond, hogy akik írtak, azok között volt 2-3 értelmesnek látszó egyén, ők mind faképnél hagytak. Mint mondtam, nem gond, ha megunták a velem való társalgást, esetleg menet közben rájöttek, hogy mégsem akarnak velem beszélgetni. Inkább az zavar, hogy megint itt állok és vakarhatom a fejem, hogy na, ezúttal mégis mit szúrtam el, mi rosszat írtam. És így persze, hogy nem jutok egyről a kettőre, ha sosem mondja meg senki, hogy konkrétan mi velem a baj, mit kellene másként csinálnom, hanem szimplán csak egyik pillanatról a másikra lelécelnek.

Érdemi visszajelzés híján persze, hogy nem tudok a hibáimból tanulni. És nem egy, nem két ilyen ember van, hanem gyakorlatilag mindenkivel így járok. Ergo tuti, hogy velem van a gond, csak azt nem tudom, hogy mi, és azt pláne nem, hogy mit tegyek ellene.

Nem hiszem el, hogy szó szerint minden egyes embert taszít a személyiségem, mind online, mind pedig a való életben. Ilyen a világon nincs. De ha mégis van, az azt jelenti, hogy nincs helyem ezen a világon.

18: Én egész eddig életemben egyedül voltam, még akkor is, ha éppen akadt "barátnőm". Senkihez sem tudtam mély szinten kapcsolódni, legfeljebb csak felszínesen.

Ráadásul, mivel már április óta nincs munkám, se pénzem, ezért gyakorlatilag csak a szüleimmel érintkezek napi szinten, akikkel nem jövünk ki jól. Ezen kívül csak az interjúztatókkal találkozom, meg havi 1-2 alkalommal az öcsémmel és a pszichiáterrel. És ennyi. Online hiába posztolok, akár ide, akár a hobbim kapcsán, pont magasról tesz rá mindenki. Gyakorlatilag hónapok óta el vagyok szeparálva az emberektől. És valamennyi társas program fizetős történet. Legyen szó akár egy kávézóról, csoportos túrázásról, nyelvtanfolyamról, stb., gyakorlatilag mindenhez pénz kell.

Az a vicc, hogy én amúgy sok esetben tök jól elvagyok egyedül a magam kis társaságában, de azért csak jó lenne legalább egy ember, akit a lelki társamnak mondhatnék. Vagy bárki, akivel olykor lehet érdemben beszélgetni. Ám ettől a hónapok óta tartó elszeparáltságtól még egy egészséges elme is becsavarodna. Gondoljatok bele, még a börtönben is van a raboknak társasága, vagy a betegeknek a kórházban. Még ők is szerencsésebb helyzetben vannak, mint én!