Mi lenne a célom az életben, hogyan találjam ezt meg?

Kicsit úgy érzem az utóbbi években egyre inkább eltűnt a hitem, a céljaim, és igazából az élet is belőlem. Felkelek, elmegyek dolgozni (3 műszak..), hazajövök, kajálok, telefonon hasztalanul töltöm az időmet zenehallgatással és értelmetlen böngészgetésekkel. Majd alvás, és megint a munka. Nem tudom mi a célom, úgy értem miért csinálom én ezt az egészet..(életet). Nem motivál különösképp semmi, nincsenek barátim, semmi történés nincsen az életemben. Jövőre nézve meg.. lakásom kvázi sosem lesz, honnak vakarnék elő 20-30 milliót? Lesz majd egy lerobbant kis autóm, és elcsövezek egy panelban egy lakótárssal? Még ha fent is tudnám magamat tartani, akkor is ugyanúgy egyedül leszek a magánnyommal és a céltalansággal. Igazából nem szeretek túlságosan élni, a legtöbb ember rideg, utálatos.. Nehezen barátkozom, nehezen is tudok beilleszkedni. Nem vagyok átlag fiatal, és mivel az ízlésem sem egyezik velük többnyire, nem igazán tudok haverkodni senkivel sem. Bulik nem vonzanak, inni nem iszom, nem is dohányzom. Könnyen feladok mindent, nincsen bennem kitartás. Dolgozni eljárok mert "muszáj".. amíg az ember él, vannak létszükségletei és fent kell hogy tartsa magát. De a munka is kínszenvedés, nem szeretek járni.. oké, tényleg nem egy jó munka, sőt én rossznak mondanám.. de vannak sokkal pokolibb munkák is ennél, ismerek olyanokat akik 8-10 órában brutális fizikai munkát végeznek a melegben, hidegben. Mégis "boldogok", szeretnek élni. Én nem tudom, mi visz engem előre, egyelőre nem találom ezt. Régebben megvolt a kockulás hobbinak, meg elbíbelődtem a kis dolgaimmal. De mióta ilyen fásult lettem, egyszerűen már nem köt le az égvilágon semmi, esetleg ideig óráig adott időközönként. Szóval elég pesszimista lettem, ridegnek, sötétnek, és utálatosnak látom a világot. Elkorcsosult, felgyorsult világ van, csak az elvárások és a hajtás. Oké, valószínűleg ez 20-30 éve is így volt, maximum nem ennyire. De nem igazán találom a helyem a világban egyszerűen. Van félretett pénzem, gyűjtögetem egy ideje de fogalmam sincs hogy mire.. Jövő biztonsága persze, de annyit egy élet alatt nem tudok összegyűjteni.. nem mellesleg jelenleg úgy érzem, hiába lenne akár kacsalábon forgó palotám is, ha egyszerűen nem vagyok boldog, nem szeret senki és magányos vagyok. Az anyagi biztonság csak 1 dolog, de összességében semmi, attól még nem lesznek céljaim, nem fog semmi sem előre vinni az életben. Sokszor elgondolkodom azon, hogy miért vagyok ilyen, úgy értem annyi meg annyi nyomorult szegény ember van a világon.. akik tényleg a pokolból jöttek, nincs semmilyük DE mégis szeretnék élni, tudnak mosolyogni, jókat nevetni a munkahelyükön. Valami mégis csak viszi őket előre. Egyszerűen tényleg nem tudom, hogy miért szállok nap mint nap harcba? Miért tűrök? Miért kell ez nekem? Persze jön a válasz, elkell hogy tudd tartani magad. De azért szenvedjek csak, hogy depressziós roncsként tudjak enni, inni, melegben legyek? Ennyi?! Kellene valami cél, valami amiért tudok küzdeni, hogy érezzem, lássam az értelmét a mindennapoknak. Eljárhatnék színházakba, elmehetnék kirándulgatni, vagy random programokra, rendezvényekre.. De minek? Egyedül csak feszengenék az első 10 perc után, és jönnék is haza. Tudom, mert próbálgattam valamennyire. Régen még elvoltam azzal, hogy bementem a városba egy jót kajálni, beültem egy filmre ha úgy volt, vagy csak sétáltam a városban. De most nem vagyok rá képes, hamar jön rám a rosszkedv és a magány érzete ahogy másokat látok. Régebben ez sem zavart ennyire, elvoltam magamnak. Haverom is hív sokszor hogy gyere játszani, de folyton elutasítom vagy halogatom már, mert nem köt le a videójáték. Vagy kihív a városba, de ott sem érzem jól magam. Zagyvaságokról beszélgetni egy üdítő vagy egy pizza mellett? Régen ezzel sem volt bajom, de most egyszerűen untat, felszínesnek találom ezeket a "kijárkálásokat" is, értelmetlennek. Elvagyunk, nyomunk pár fogyatékos poént. Ilyenkor 1-2 perc erejéig jó kedvem lesz, de ez nem tartós, elmúlik. Hazamegyünk, van hogy 1 hétig nem keressük egymást, mert nincsenek igényeink (főleg nekem). Barátnő nem volt még, de nem is tudom hogy szeretnék-e.. Persze fontos lenne nekem is a szeretet, az összebújások. De ehhez megkellene találnom a számomra tökéletes párt, akivel egy hullámhosszon vagyunk, és tényleg beletudok szeretni majd. No meg aztán én mindig is féltem a kötöttségektől, esküvő, összeköltözés? Van bennem emiatt egy félelem, szorongás. Megszoktam hogy egyedül vagyok (persze családdal), és különösképp nem kötődöm senkihez. Mindig is az életben ha volt bármilyen szituáció, szerettem ha megvolt a szabad mozgásom, csúnyán mondva a menekülőútvonal. Például a munkában ilyen a felmondási idő, frusztrál hogy nem mehetek el csak úgy, hanem engem ott tarthatnak, és ha mégis elmegyek akkor akár súlyos összeget fizethetek. Szóval picit így vagyok a barátnő dologgal is, hogy mi van ha lány belém szeret, és én is belé, de mondjuk kiderül pár hét után hogy mégsem érzem jól magamat vele, hamar elmegy nálam a rózsaszín köd. Nem fordíthatok csak úgy hátat, le kell ülnöm vele és beszélni, végig nézni a fájdalmát, ahogy miattam sír. Valószínűleg persze csak túlgondolom ezt is, de én ilyen vagyok. Nem szeretek, illetve félek is a kötöttségektől. Mivel nem volt benne részem, számomra ez idegen, ijesztő. Szóval itt vagyok nagyon fiatalon, de nem látom a jövőmet, nem látom a fényt az alagút végén. Hiába lesz munkám, hiába tartom majd fenn magam egyedül is, mert a helyzet semmivel sem lesz jobb. Barátkozni nem tudok egyszerűen, munkatársaim felnőttek, vagy idős emberek.. Megvan a saját kis életük, nem akarnak velem foglalkozni, eljárkálni ide-oda, meg én sem velük. Mégis mit kezdenék egy 40-50 éves családos emberrel, aki éli az életét? Vagy ő velem? Neten pedig nekem sosem sikerült az ismerkedés, ha messze lakik az illető az instant bukta, ha pedig véletlen sikerül is életben találkozni, akkor sem biztos hogy tényleg összetudtok haverkodni.

Érez valaki hasonlóan, fiatalok? 23 éves vagyok egyébként