"A boldogságod nem másokon múlik" - miért akarják ezzel a nyilvánvaló hazugsággal vigasztalni a krónikusan magányos embereket?

Itt nem arról van szó, hogy valaki csak és kizárólag másokra alapozza az önbecsülését, arra ez a mondás tényleg igaz.

Hanem arról, hogy emberileg úgy vagyunk huzalozva, hogy mások elismeréséből is energiát nyerünk. Akinek ez kritikus mértékben hiányzik/kimaradt, az ezektől a kliséktől nem lesz boldogabb. Komolyan, meg szeretném kérdezni az embereket, hogy ezt hogy mégis hogy gondolják?

Ennél már csak az a jobb, amikor olyanokkal jönnek elő, hogy: "akkor jön a szerelem/igazi/akárki amikor nem foglalkozol vele". Meg: a "mozdulj ki és szocializálódj".

Akkor a társadalom legyen szíves nem levegőnek nézni az illetőt...