Miért van az, hogy néha vágyom társaságra/barátra aztán ránézek egy-egy emberre és a kedvem elmegy a világtól? Van aki még így van ezzel?

Barátkeresős csoportban szoktam látni ismerkedős posztokat, aztán megnézek egy-egy profilt és összeszorul a gyomrom, ha rá gondolok, hogy én ilyenekkel próbálnék ismerkedni ahol egy percet nem bírnák ki:

* egoista BME-s önfényező informatikus/mérnök pali (akin az arcán látszik, hogy minden perc kínos magyarázkodással telne karrier meg siker témában)

* nagyvilági, föld felett lebegő csinike Corvinus-os kiscsaj, aki az első perctől kezdve levegőnek nézve és közölné "bocsi, de nekem mennem kell" (miközben semmi társkereső célom nincs)

* agyontetovált, belpesti romkocsmázós, manga/hentai és mindenféle japán baromságokat posztolgató szubkultúrás fura alak, akivel minden egyes perc úgy telne mintha két külön nyelvet beszélnénk

Mindennapi életben is érzékelem, hogy senkivel nem találom meg a közös hangot, talán azért, mert én iszonyatosan szenvedtem mindig is a tanulmányaim/karrierem alatt. Nem vagyok sikeres, bruttó 300-at szenvedek össze olyan munkával amire az egészségem is ráment (és ettől még lehetne ezerszer rosszabb munkám, tehát a legjobb rossz választás), külsőre is jellegtelen vagyok, semmi téma sem érdekel csak politika, fröcsögés, foci és ennyi. Illetve szűz és gátlásos valamint beszédhibás is vagyok.

Ilyen személyiséggel pedig elismerem, hogy nehéz barátkozni, de akkor mégis én hol találhatnám meg a saját társaságom?