Van még rajtam kívül, aki 23 éves korára teljesen egyedül van?

Egyedül vagyok, de bánja a gyász, stexek itt vannak velem, jack daniels minden van, megetetem a pénzel az egész irigyet akik "barátok". Ma is kerestem 600 ezret, 3 napig iszok most a gyászba bele, pusztuljon a világ csak baj ne legyen

Nekem párkapcsolatom van de barátaim nincsenek. Sokan vagy csak kihasználtak, csak addig voltam jó míg érdekében állt vagy fontosabb volt a karrierjük és rám nulla idejük maradt és nem hiányzom.

Barátaim nem igazán vannak. Jóban vagyok pár munkatársammal, de munkán kívül nem igazán szoktunk összefutni. Ha lányokkal barátkoztam, valahogy mindig kifogtam, hogy egy idő után mindenből versenyt csináltak. Sok volt a dráma. A srácok, pasik meg csak haverkodni nem akartak. Egy idő után belefáradtam, pedig én is csak 23 vagyok.

22-23 éves korom óta folymatos leépülésben voltak a kapcsolataim, melynek eredményeképp most 25 évesként teljesen magam vagyok az összes bennem áramló gondolatra és érzésre. De nem ez a kemény. A kemény az, hogy kezdem kapizsgálni, hogy számomra már nincs visszaút az emberekhez. Elvágtam minden kötelet, vagy hagytam szétbomlani őket. Nem érint már meg semmilyen új találkozás, beszélgetés. Elfelejtettem, milyen volt az élet. A gyakorit úgy hasznáom, mint az én személyes blogomat, de ezek csak palackozott üzenetek a háborgó tengerbe hajítva egy szellemhajóról.

Igen, én is pont 23 éves lány vagyok. Nincsen párkapcsolatom, soha nem is volt és igazából még kihasználásra, csalódásra sem volt még példa... ami persze pozitív, de egyben azt is jelent, hogy nincsen semmi tapasztalatom ezen a téren, még nem kellettem senkinek, egy randim sem volt soha, soha nem ismerkedtem még senkivel stb., tehát ebből a szempontból ezt is negatívumnak tekintem. Illetve van egy-két barátom, de ők is inkább az általad leírt kategória. Maguktól nem nagyon keresnek, inkább csak én próbálom még tartani velük a kapcsolatot, mert ha ők sem lennének, akkor tényleg nem lenne senkim. Próbáltam új barátokat is szerezni, de egyáltalán nem megy. Nem is nagyon van hol, illetve nagyon sokszor azt érzem, hogy a korombeliek lenéznek mert vagy túl gyerekesnek és hülyének (pl. mert nincs és nem volt kapcsolatom, mert még tanulok, mert nem utazgatok vagy járok el ide-oda mindne hétvégén) vagy túl bénának, unalmasnak, öregesnek (pl. mert nem szeretek bulizni, nem szeretem a korosztályomban éppen divatos zenéket, nem vagyok elég "laza" vagy nem szeretek "hülyéskedni") tartanak.

Ha nem nyílsz meg az embereknek, akkor nyilván nem fognak felszínes barátságot fenntartani veled, mert minek? A legtöbb magányos embernél már pedig ez a gond forrása, hogy nem mernek megnyílni, magukat adni. Félnek, hogy na de mit fog rólam gondolni, stb, ezért még ha észre sem veszitek, de eltoltok magatoktól mindenkit. Nem önsajnáltatni kellene, hanem dolgozni a hibákon, a kommunikáción, a kifejezőkésségen. Nyitni a világra.

Egyáltalán nem egyszerű. Olyan, mintha elnémultam volna. A múltkor pédául kivetelesen társaságban voltam és annyira szerettem volna bekapcsolódni a beszélgetésbe, de képtelen voltam. Akik ide olyanokat írnak, hogy ismerkedj, járj tásasagba, nyiss, azok nem ismerik ezt az érzést, ezért nem értik, hogy ugyan mi olyan nehéz ebben, mert számukra tök természetes az egész. Más emberek életében meg teljesen más dolgok adottak és természetesek.