Hogy bírjátok barátok nélkül?

Én is ugyanebben a helyzetben vagyok, csak nekem soha nem is volt barátom.

Most elkezdtem az egyetemet, igyekszem még mindig esélyt adni a dolgoknak. Most egy aranyos lánnyal egész jól kijövök, múlt héten ruhát venni is elkísértem fiú létemre, illetve elkísértem a kolijába.

Nekem ez így önmagában is nagy élmény volt, csak az a baj, ilyenkor azt érzem ez kevés volt, és ilyen pillanatokból szeretnék még többet és képes vagyok emiatt nagyon lehangolódni.

Néha úgy érzem az lenne a legjobb ha nem ismernék meg senkit, nem barátkoznék mert ha nem tudom milyen élmény ez akkor nem is hiányzik majd. Viszont így, hogy már tudom, vagyis kezdem tudni úgy érzem csak rosszabb, mert kevés jut belőle.

Na mindegy, remélem sikerül kérdező találnod barátokat.

Minden jót!

Na üdv a klubban én rám se tojik a galamb sem.

Én megpróbálom feldolgozni hogy ha megtagadom a lelkiszemetességet akkor mindenki eltűnik.

Plusz mindig olyan embereket hozott az élet akivel nem passzolunk, lelkizsák vagyok neki és többet adok a semmiért cserébe.

Nem beszélek senkivel a páromon és anyámon kívül.

Vagyok magamban és ennyi majd jobbat hoz az élet barátkozás téren v nem.

24/n

Átérzem, csak nekem párkapcsolatom sincsen, így tényleg teljesen egyedül vagyok. Elég sok emberrel találkozom, mert egyetemre járok, rendszeresen sportolok, eljárok könyvtárba meg ilyen-olyan programokra, ha éppen van valami. Barátokat szerezni viszont nem tudok még így sem és úgy érzem ennek az a legfőbb oka, hogy a legtöbb ember egyszerűen nem is vágyik barátokra, nem akar beszélgetni, nem akar ismerkedni stb.,, mert elvan egyedül, nem kell neki senki vagy pedig van párkapcsolata esetleg egy kialakult baráti köre és már nem nyitott mások felé. Hozzám szinte soha nem jött még oda senki, hogy beszélgessünk vagy megkérdezze tőlem mi újság, hogy vagyok stb., maximum segítséget szoktak kérni tőlem, hogy adjak jegyzetet, hogy mondjam meg mi volt az órán, írjam fel őket a katalógusra stb. vagy esetleg csak dicsekedni/panaszkodni akarnak és akkor én hallgassam meg őket. Én oda szoktam menni másokhoz, beszélgetést kezdeményezek, segítőkész is vagyok, kedves, érdeklődő stb., de a legtöbben elutasítanak, érdektelenek, nem is figyelnek rá mit mondok, leráznak stb. Úgyhogy mindig egyedül vagyok, barátaim nincsenek (max nekem is olyan akivel csak csetelünk néha) és én nagyon nehezen viselem. Nekem az a legnehezebb, hogy nincsen kihez szólnom, nincsen kivel megosztanom mi történt velem, mi bánt, minek örülök, mi esett jól, mitől tartok stb., ezeket a gondolatokat és érzéseket mind csak magamba zárom mert nincs kivel megosztanom. Illetve a sok egyedüllét is nehéz, mert hiába járok el ide-oda egyedül azért az nem olyan mint társasággal, beszélgetve, szórakozva. Sok mindenről le is mondok, mert egyedül nem lehet vagy nem élvezhető (pl. most ez lehet hülye példa, de mondjuk szeretek társasozni, csak nincs kivel vagy említhetnék egy nyaralást). Most már a tanulást is megnehezíti és kevesebb hozzá a motivációm, mert nincs ami ellensúlyozza a tanulást, ami sokszor ugye fárasztó, monoton, ingerszegény, unalmas, vontatott stb., nem tudok a tanulás mellett rendesen kikapcsolódni, kiengedni a gőzt és emiatt is rosszabb. Sokszor napokig nem szól hozzám senki és én sem szólok senkihez, azért ez elég demotiváló tud lenni.

22/l