Miért van hogy szégyellem elmondani bárkinek, hogy darabokra vagyok hullva?

Mert másfél évig sírni valami miatt nem egy normális állapot, mentális zavarról, betegségről meg nem szívesen beszél az ember.

Keress wgy pszichológust.

Alapjáraton van a lelkitársak között egy szoros kötelék, ami nehezebbé teszi, hogy mások felé nyiss, hiszen ő az egyetlen, akit úgy érzed, hogy megért és eztbnem akarod másban meglátni, hoszen lelkitárshól csak egy van.

Lehet, hogy ezt, ami volt közteteka barátnőddel hiányolod és nem akarod másban viszontlátni, mert a barátnőd társaságára és bocsánatkérésére vágysz meg a törődésére és legbelül tudod, hogy senki sem tud olyat tenni vagy mondani, ami most segítene.

A másik dolog meg, hogy biztos olyan a kapcsolatod másokkal, hogy szívesen fordulnál hozzajuk?

Pl én már senkihez se fordulok szívesen,

1. Barátaim, akikkel mindennap beszélünk, nincsenek már, mert a sok munka és az egyéb dolgok miatt nincs energiám a mindennapi apolására a barári kapcsolatoknak.

2. A kollégákkal jó hülyéskedni meg esetleg a tényleg megbotrankoztató hétköznapi dolgokat megbeszélni, de a magánéletemre joggal nem kiváncsiak, mert olyan viszonyban nem vagyunk.

3. A családomban nincs, akivel megosztanám. Az egyik végighallgat, aztán ugrik tovább az ő témájára, mondjuk az jól esne, ha hozzáfűzne 1-2 mondatot. A másik egyszerűen oda se figyel, pedig igyekszem pár szóban elmondani a gondom, de leszarja, hallom a mondatom közepén, hogy nem figyel, ha úgy fejezem be a mondatot, hogy és aztán sellővé változtam és elúsztam a naplementébe, észre se veszi. A harmadik mindenen kiakad és elmondja, hogy miért én voltam a h.lye. Volt egy rokonom akinek meg régen elmondtam mindent, majd, amikor egyszer megharagudott rám azzal támadt vissza, amiket elmondtam neki.