Főleg veterán incelektől kérdezem, élt már át közületek valaki egyfajta tartós lelki békét, hogy már egyre kevésbé érdeklik a nők?

Nem fogalmaztam túl jól, meg valóban paradox lenne, hisz aki már megbékélt, az sokkal jobb elfoglaltságokat is talál, mint ez az oldal, de valahogy késztetést éreztem leírni, mint az egyik sokak által gyűlölt ember itt az oldalon.

Végigtekintve az életemen továbbra sem ismerem el, hogy ne a külsőm (ami nem csúnya és nem elhízott, csak átlag) vagy az anyagi helyzetem (ami szintén átlag, de régen nagyon szegény voltam és a családom is gázos volt) játszott volna hatalmas szerepet a sorsomban, karöltve a férfitöbblettel és a külföldi egzotikumokkal. Ezeket elmagyaráztam már rengeteg kérdésben és kérdés alatt, nem fogom újra.

Egyszerűen megfigyeltem magamon, - talán a hosszú karantén miatt is -, hogy valahogy egyre kevésbé érdekel már, hogy lesz-e valaha párom vagy akár szexuális kalandom az életben.

Olyan katarzist és vívódást éltem át az utóbbi hónapokban a harmadik x miatt, hogy az ellenségeimnek sem kívánom.

Mostanra meg azt vettem észre magamon, hogy már egyre kevésbé zavar a filmekben, sorozatokban az érzelmes jelenet, néha fel sem tűnik, hogy párok enyelegnek az utcán, mikor ritkán olyan párt látok, aki akár én is lehetnék ha normális életem lett volna fiatalon és szemmel láthatóan szerelmes belé a lány, nem csak úgy van mellette üveges tekintettel sem érzem már azt a mély szívbemarkoló szívfájdalmat és a gyomorgörcsöt, mint eddig.

Régebben, mikor olvastam itteni válaszokat 40 fölötti incelektől, egyfelől csodáltam, hogy hogy nem ölték még meg magukat, hiszen ezt a fájdalmat, ezt a magányt, ezt a hiányérzetet el nem lehet viselni, gondoltam arra, hogy biztos elváltak vagy valójában nem annyi idősek, csak ironizálnak.

De elkezdtem én is megtapasztalni magamon a változást és az a furcsa, hogy semmi sem történt az életemben. Nem mondom, hogy boldog vagyok, a jó szó rá talán az, vagy ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, mint mikor gyerekként még nagy álmaim voltak a szegénységem ellenére, hogy majd én kiemelkedek, aztán belecsöppentem a munka világába és örültem, ha túlélek, megélek aztán elleszek valahogy és lesz valami tartalékom öreg koromra. Mindezt úgy, hogy a magányom miatt az sem érdekelt volna, ha meghalok, vágytam a halálra.

Azért hozom ezt a hasonlatot, mert ugyanazt az érzést váltja ki, azt a semleges érzést, mert végül is ki szeret dolgozni? Kevesen. Aki szeret, az miért ne szeretne több pénzért? De valahogy elengedtem. És ez nem ilyen New Age elengedés, hogy "engedd el" és kész, hanem magától jön az ember egy életszakaszába és bárhogy elemzem a közelmúlt eseményeit, nem találok kiváltó okot. Egyszerűen csak, mint mikor egy lufi szépen lassan leereszt.

Illetve ezt a lelki békét nem úgy kell elképzelni, mint a szerzeteseknél vagy a szektásoknál, hanem egyszerűen csak az a semleges érzés. Tehát továbbra is önmagam maradtam. Csak nincs bennem az a fájdalom, hogy miért nem merek a metró elé ugrani vagy le az emeletről és csapódni a betonba és aztán ezen vívódni órákat, hanem úgy elvagyok, lélegzem, dobog a szívem és ugyanilyen halálosan nyugodt lennék, ha valaki a metró elé lökne vagy rám törnék az ajtót és kidobnának az ablakon. Talán még kicsit röhögnék is, hogy ők mennyire idegesek, én meg mennyire egykedvű vagyok.

Igazából kicsit kiszúrt velem a sors, mert bármikor meg tudnám tenni azt, hogy kinyírom magam és már nem gátolna semmi, de valahogy nincs az a fájdalmas vívódás, mint eddig, ami erre ösztönzött volna.

Amit elértem, azt még felélem, aztán majd csak utána. Megpróbálom azt a kevés kis pillanatnyi örömöt élvezni az életemben, amit már nem homályosít el a lelki vívódás a magány miatt.

Jutott el valaki már erre a szintre az enyémhez hasonló múlttal? És ha igen, közületek valaki rájött, hogy mi válthatta ki ezt a folyamatot ennyi év után ennyire gyorsan?