Mi tartja vissza a magányos embereket az ismerkedéstöl?

Kifogásnak az alábbiak szoktak elhangozni: antiszoc vagyok, vagy mostanában divatos a szoc.fóbia is. Szerintem meg félelem van mögötte az elutasítástól, meg hogy mit gondolnak mások, esetleg rossz tapasztalatok, élmények (pl gyerekkorban csak azért barátkoztak veled, hogy utána megszégyenítsenek).

Pszichológus segíthet feloldani ezeket a gátakat.

2#

Elobb leirod hogy szerinted mi a kifogás,

majd utana leirod azt hogy szerinted mi all a háttérben,

ami gyakorlatilag az amit te kifogasnak neveztél. Fogalomzavarban szendvedsz vagy csak okosnak akarsz tunni ugy hogy leszolod a dolgokat?

Hohohóóó! A magány és az egyedüllét nem ugyanaz. A magány nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy valaki kuksol a szobájában egész nap és nem is akar ismerkedni. Rengetegen élnek társas magányban.

Nálam is hasonló a helyzet. Van egy csomó haverom, de komolyabban nem tudom őket venni és megbízhatatlanok. Van pár barátom, akik sajnos messze laknak, szóval nem tudunk gyakran találkozni. Barátnőm is van, de értelemszerűen nem tudok vele mindent olyan szinten megbeszélni.

És miért nem teszek érte, hogy esetleg ne legyek minden téren magányos? Mert nem látom, hogy mit lehetne érte tenni. Gimi környékén már erősen azt láttam, hogy egyre az érdekbarátságok felé mennek a dolgok, egyetemen meg már szinte csak ilyen volt. A melóhelyről inkább nem is nyilatkozom.

Én magam bár egyedül vagyok, néha magányos is, de totál nem keresek "célirányosan" párt magamnak. Egyszerűen azért, mert sokáig próbálkoztam amitől azt éreztem hogy az újabb és újabb elutasítás csak még inkább lerombolja azt a kevés önbizalmam, önbecsülésem is.

Plusz sokszor futok olyan helyzetbe, hogy valaki egyik nap még azzal jön hogy "de jó hogy megismertelek" aztán másnap már ignorál és le sem szar. És itt nem "nem ír Messengeren" kategória, hanem való élet.

Az ilyen nyilván elbizonytalanít, mert végig gondolom, végig nézem hol "hibáztam" és lehet csak én éltem bele magam nagyon a másik társaságába, holott nem így van.

Plusz van egy "paradoxon" ami mindig elő jön. Sokszor azzal jönnek utólag, hogy nem nyitottam, túl zárkózott voltam. Miközben azt látom, hogy amíg "zárt" voltam addig totál érdeklődött a másik fél, és ahogy elkezdtem kinyílni elkezdett zárni, távolodni.

De összességében magányos nem vagyok, vannak barátaim, társaim az életben, meg egyedül is elég jól feltalálom magam. Nem az az otthon bánkódom típus vagyok, az élet ahhoz rövid.

A sulikkal megszünik az is hova jàrhatsz el. Kb sehova.

A sulistarsak elköltöznek kivàndorolnak stb eltünnek. Aztan te meg ismerkedj az utcan.aminek nincs ertelme sem

A megszokások, és hamis kifogások amikkel becsapjuk önmagunk.

Pl hogy nekem úgyse jönne össze, nem vagyok elég jó, biztos nem olyan mint amilyennek gondolom stb.

A másik hogy aki ilyen visszahúzódó, annak általában pont a vagány csajok jönnek be - akik meg persze messze elkerülik az ilyen tutyi-mutyi személyiségeket. Mert látszik a kisugárzásunkon hogy egyáltalán nem a "helyünkön" vagyunk az életben.

Sok idővel, sok ilyen egyéb kifogásokat is ki tud találni az ember, és pár év alatt el is hiszi hogy neki tutira sosem jön össze egy normális párkapcsolat.

Aztán még pár év és ebből egy életmód lesz, amiből kialakul a szociális fóbia, egyéb függőségek, vagy mindenféle meglepetések.

Ez olyan mértékű is lehet hogy az ember egyedül képtelen kijönni belőle, még akkor is ha valami csoda hatására tudatosan észreveszi saját magát.

Mert a változtatáshoz általában más emberek segítsége is kell, de aki magába van zárkózva - az inkább választja a megszokott rosszat - mint hogy elinduljon a változás ismeretlen útján...