Huszonévesek, fiatal harmincasok! A ti gyerekkorotokban mennyire volt elterjedt, hogy minden gyereknek külön szobája legyen?

Kérdező, ne nekünk magyarázkodj majd, hanem a gyerekeidnek, mikor veszekednek és kapod a képedbe, minek vállaltál annyi gyereket, amennyinek még egy kis privát szférát se tudsz biztosítani.

Nem értem, miért akarsz minket, idegeneket, esetleg közös szoba kapcsán negatív dolgokat megért embereket győzködni erről a dologról. A múltkori kérdésednél is leírták, hogy a te döntésed, csak tudni kell majd vállalni a következményeit, megnézem majd, mit szólsz, ha pl. külön neműek a gyerekek és megutálják egymást kamaszként emiatt. A te döntésed.

Nekünk tök mindegy, hány gyereket vállalsz, én inkább megteremtettem előbb a szobaszámot, és utána vállaltam két gyereket, így is lehet, nekem fontosabb volt a gyerekeim ilyen jellegű igénye, mint a saját kényelmem.

Látszik, hogy két gyereket akarsz annak ellenére, hogy nincs pénzed két gyerekszobára (és tenni sem akarsz, hogy legyen), amivel végül is nincs baj, csak akkor magad előtt is vállald be, hogy igen, feltehetően sz*r lesz nekik, de téged nem érdekel, hogy érzik majd magukat rmiatt, mert te két gyereket akarsz és kész. Légy őszinte magadhoz, ennyi, és fogadd el, hogy másoknal erről esetleg negatív vélemémye lesz, tudni kell ezzel élnim

"Azért a 2 gyerek egy normál méretű (pl 15 m2-es) szobában, szerintem még elfogadható, ha nem is ez a legoptimálisabb"

Mi a testvéremmel nem 15, hanem 25 négyzetméteres szobában laktunk ketten, de így is pokol volt (csak mert a f..sz szüleink nem voltak képesek egy ekkora hodályt elválasztani, pedig apu öccse kőműves volt). De hát "jóvanazúgy", az, hogy egész otthon töltött életünkben utáltuk egymást a húgommal, mint a szart, az nem számít, ugye. (Lányok vagyunk mindketten, 6 év korkülönbség). Az, hogy felnőtt korunkban is kimért és hűvös a kapcsolat, nagyrészt köszönhető a közös szobának, és annak, hogy az egész életünk arról szólt otthon, hogy egymás agyára mentünk.