Huszonévesek, fiatal harmincasok! A ti gyerekkorotokban mennyire volt elterjedt, hogy minden gyereknek külön szobája legyen?

Kinek akarsz bizonygatni?

Attól, hogy régen nem gyerekszoba volt, nem egy szoba gyerek, az nem volt egészséges.

Pedig válaszoltam.

Szóval akkor. Nem volt elterjedt. Meg is lehet nézni a mai traumatizált társadalmat. Ne akarj tovàbb nyújtózkodni, mint ameddig a a takaró ér.

Kicsi a ház, értem. De nem kötelező ám többet szülni.

Az én ismeretségi körömben ez nem igazán létezett. Gyerekszoba azért mindenhol volt, még ha nem is külön minden gyereknek, de egyik osztálytársam vagy más korombeli gyerek sem aludt egy szobában a szüleivel. Itt alsó középosztály, középosztálybeli családokra kell gondolni, nagy részük panelen vagy egyéb társasházi lakásban lakott, néhányan kertes házban. A többség esetében a testvérek is külön szobát kaptak tinédzser korukra, általában ilyenkor szűnt meg a szülői hálószoba, és a szülők kikoltoztek a nappaliba, vagy a szerencsésebbek nagyobb lakásba, házba költöztek ekkor.

Ismerek olyat, ahol nem így volt, hanem négyen éltek egyetlen szobában, de őt nem gyerekkoromból ismerem, még ha egyidősek is vagyunk, ő egy nagyon más közegben nőtt fel.

Nem tudom, mennyire számítok fiatal harmincasak, 36 vagyok 😀

Nálunk nem volt külön szoba, a húgommal osztoztam egy szobán egészen addig, míg el nem költöztem, tehát a húszas éveim elejéig.

Gyűlöltem, ki nem állhattam, hogy nincs egy pillanat nyugalmam, nincs privát szférám, hogy bármilyen cuccomhoz hozzáfér (és ezzel ő vissza is élt). Nagyon eltérő személyiségek vagyunk, én mindig is jól elmolyolgattam magamban, a tesómnak meg állandóan kellett valaki, aki szórakoztatja, úgyhogy folyamatosan cseszegetett. Ez a mai napig így van egyébként, 33 éves, már ő is anya, de egy fél napot nem bír egyedül otthon meglenni, egyből csinál valami programot 😀 én meg továbbra is örülök, ha van egy kis nyugtom.

Na mindegy, a saját élményeim miatt megfogadtam, hogy csak annyi gyerekem lesz, ahánynak tudok külön szobát biztosítani. Ha ez egy, akkor egy. Végül kettő lett, 3 szoba + nappalis a házunk, tehát mindkettőnek van saját szobája. Harmadikat nem akarunk, de ha lenne, a nappaliból le lehetne választani még egy szobát, mert elég nagy, biztos, hogy meg is tennénk.

Nagy kicseszés tud lenni a közös szoba, én biztos nem tervezném így direkt. Max átmenetileg, míg nagyon kicsik, elmegy a dolog, de később már teher.

30-as vagyok, nekünk az elejétől kezdve külön szobánk volt. Még kisgyerekeknél oké, de azért tizenévesen lányként már nem szerettem volna az öcsémmel egy szobában "élni".

Nekem az a normális, ha mindenkinek van külön szobája és privát szférája, ahova elvonulhat ha magányra vágyik vagy felhívhatja a barátait.

Nyilván felnőnek egy szobában is a gyerekek, meg felnőnek a disznóólban is.

Én a testvéremmel egy szobában felnőve megfogadtam, hogy annyi gyerek, amennyi szoba. Gyűlöltem, végigveszekedtük a gyerekkorunkat, teljesen meg is romlott a kapcsolat.

És én speciel nem igazán ismertem olyat, ahol nem volt külön szobája a gyerekeknek, ezért pluszban fusztr@lt az egész.

Amúgy lehet itt példálózni, mi volt, a szüleim idejében hárman laktak lányok a szobában, de ment is mindegyik férjhez inkább 18-20 évesen. Meg anno mindenki, szóval nem volt az jellemző, hogy 22-24 éves rég felnőtt emberek még egy szobában laknak, mert tanulnak/nem telik lakásra, mint manapság.